Az élet alapelvei

Vég Erzsébet  2009.8.6. 6:49

Egyszercsak azt vettem észre, hogy a fél világgal harcban állok.

Még a gyermekeim apjával is. Olyan kemény csatáink voltak, hogy kis híján ráment a kapcsolatunk. Egy kívülálló személy azt mondta, hogy nő létemre férfiként harcolok. Közben meg csodálkoztam, hogy a párom nincs mellettem. Többször beszélgettem erről a barátnőmmel és a kérdéseire adott válaszaim egyrészt megdöbbentettek. A döbbenet pedig legtöbbször sírást eredményezett. (Pedig az adott helyzetekben sosem engedtem meg magamnak azt a gyengeséget, hogy elsírjam magam). Annyira fáradt voltam (és még ma is sokszor vagyok) a magam kreálta szituációktól, hogy legszívesebben világgá szaladtam volna.

Eddigre ugyanis szinte hetente ingáztam az ország két, néha három pontja között. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, csak azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. A huszonnegyedik órában hallottam a Princípy Života („Az élet alapelvei) tanfolyamról, és úgy döntöttem, kipróbálom, mert nem veszíthetek.

Magamnak is megmagyarázhatatlan módon itthon nem mondtam el, hogy két napra tanulni megyek. Nyílván ennek is megvan az oka, hiszen időközben kiderült, hogy milyen dolgokat kapcsolok össze tudat alatt. Egyik hideg zuhany jött a másik után. Például azt hittem, hogy ha próbálom magamon kívül a körülöttem lévő világot is egy kicsit jobbá tenni, az dicséretes. Nagyon szíven ütött, amikor azzal szembesültem, hogy a II. világháború azért robbant ki, mert egy bizonyos személy jobbá akarta tenni a világot. Azt hiszem, 3 percig nem tudtam megszólalni…

Ráléptem egy útra. Ez az út bizony göröngyös és nehéz. Sokszor fájdalmas dolgokkal szembesít. Mégis úgy érzem, jó, hogy ráléptem. Mert mostantól könnyebben átlátom, hogy mit, miért épp úgy csinálok. Sőt! Könnyebben észreveszem mások motivációit is, amikor pedig ezt meglátom, már nem mindig akarok harcolni. Nem állítom, hogy egy csapásra megváltozott és kivirágzott az életem. De azt igen, hogy az első tanfolyam óta tudatosabb vagyok és nem olyan könnyű már kiváltani belőlem a harci kedvet (mert bizony úgy érzem, számtalanszor pontosan ezt akarták az emberek). Már nem mindig hibáztatom a másikat, és nem mástól várom a megoldást, hanem magamtól. Természetesen sokat segít a tanfolyam, hiszen támpontot, irányvonalat ad. Utána viszont enyém a főszerep, nekem kell átlátnom a helyzetet és lehetőleg nem a régi berögzült mintám szerint cselekedni. Például az első „okítás” után pár nap alatt sikerült egy ügyet úgy megoldanom, hogy nem kellett összevesznem senkivel. Egész egyszerűen „csak” határozottan, de minden bántó hangnem nélkül képviseltem a saját érdekeimet. Pedig előtte hónapokig húzódott a dolog megszámlálhatatlan vitát generálva.

Ilyen sikerélmények után ma már kezdem magam jobban érezni a bőrömben.

Hozzászólások

@

Küldés