Beleszólhatunk?

Karácsony Mária  2006.6.13. 16:13

Csendes kis lépcsőházban lakunk -- laktunk egy ideig...

Új bérlők érkeztek az első emeleti kétszobás lakásba. Első látásra nagyon szimpatikusak: csendes férj, kedves feleség és egy aranyos másfél éves kislány.

Az anyukával könnyen ment az ismerkedés. A lépcsőházban tereferéltünk erről-arról, főleg a kislánykáról, eldicsekedtük egymásnak gyermekünk mit tud már.

Az apukát már ritkábban láttuk, hiszen családfenntartóként estig robotol. De ha összefutottunk vele, mindig kedvesen mosolygott, és nem akadt nap, hogy ne szólt volna hozzánk. Ha másról nem is, az időjárásról mindig váltottunk pár szót.

Ideköltözésük után pár héttel később épp lefekvéshez készülődtünk, amikor hangos veszekedésre és gyereksírásra lettünk figyelmesek. A veszekedés még nem is nagyon zavart, hiszen nézeteltérések bármelyik példás családban is előfordulhatnak -- csak a gyereksírást ne hallottam volna! A torkom összeszorult és már azt tervezgettem, hogy felmegyek hozzájuk és lehozom a kislányt. Az nem érdekelt hogy ők veszekednek, csak az, hogy ezt a másfél éves kislánynak végig kell hallgatnia. Gondolom, nagyon meg lehetett rémülve szegény. Egy felnőttnek sem mindegy végighallgatni egy ilyen veszekedést -- hát még egy kisgyereknek milyen rossz lehet!
Fel-alá járkáltam a lakásban, nem tudtam mi tévő legyek. Hívjam a rendőrséget? Férjem nyugtatgatni próbált: -- Hadd már! Végül is semmi közünk hozzá.

Aztán, úgy egy óra múlva, ajtócsapódás hallottunk. Családunk megnyugvására újra csend lett.

Másnap jól informált szomszédomtól megtudtam, hogy a férj iszik, veri a feleségét, de az asszonyt se kell félteni! A szomszédok közül ki az egyik, ki a másik pártjára állt. Persze a család igazi belső problémáit senki sem ismerte, csak elindult egyfajta pletykálkodás.

Egy hónappal később izgatottan csöngetett be hozzánk a szomszéd lakásban lakó. --Valamit tenni kellene, mert a szomszédaink még megölik egymást! -- mondta izgatottan. Ekkor már én is hallottam a nagy ricsajt odafentről. Felmenni viszont egyikünk se mert. A rendőrséget se hívta ki senki. Végül a férjem vette a bátorságot, felment és becsengetett hozzájuk.

A feleség rögtön a folyosóra menekült és mobiltelefonon segítséget hívott. A férj még az éjjel elköltözött. Másnap összefutottam a feleséggel. A karján és a nyakán iszonyatos kék foltok éktelenedtek. Csak szemlesütve, halkan odaköszönt, aztán gyorsan elment mellettem. Talán szégyellte magát, pedig nem neki kellett volna...

Azután többé már nem találkoztam egyikükkel sem. Az eset után ugyanis elköltöztek az emeleti lakásból. Vajon megoldották családi problémájukat? Elváltak? Vagy ott folytatják, ahol abbahagyták, csak egy másik lakásban? Hogy alakulhat a sorsuk?

Sajnos nem tudom, nincs hírem felőlük. De azt hiszem, nemcsak mi éltük át ezt a szörnyűséget, hanem sok más szomszéd is fültanúja, esetleg szemtanúja a hasonló eseteknek. Az ember sokszor nem tudja eldönteni, hogy beavatkozzon-e mások életébe, vagy sem. Úgy gondolom, a hasonlóan durva perpatvarokba igenis bele kell avatkoznunk, igenis segítenünk kell, hiszen vannak családi veszekedések, amelyek gyilkossággal végződnek.

Persze, az lenne a legjobb, ha ilyesmi soha nem fordulna elő. De addig is, amíg az ember nem tanul meg igazi kulturált lényként élni, addig jogunk van közbelépni.

Hozzászólások

@

Küldés