Buborékok
Azt akarom, hogy nyári hajnal legyen. Ülni akarok a lépcsőn, az udvaron, érezni, ahogyan melegíti a talpamat a csempe.
Buborékokat akarok fújni, mint gyerekkoromban. Figyelni, ahogyan feljön a nap és megcsillan a szivárványos vízbuborékokon. Aztán csak nézni, ahogyan szállnak a levegőben, míg el nem tűnnek a szemem elől.
Amikor megszületik egy buborék, sokan izgulnak. Szeretnék, ha minél nagyobbra kerekednének, minél később pukkadjanak szét, minél messzebbre szálljanak, magasabbra. Én nem izgulok. Lehetnek kicsik, nagyok, gyorsabbak, lassabbak. Csak azt szeretném, hogy legyenek és nézhessem őket a lépcsőn kucorogva.
A csempe ilyenkor elmeséli a talpamnak, hogy egész nap tűzött rá a nap és felforrósította. Riadtan ugráló talpakat említ az én talpamnak, akik rajta szökdeltek, hűvös érintéseket hagyva maguk után, valami olyasmit, mint amikor egy nedves csók szárad éppen az ember hátán. 
Hiányoznak neki ezek az érintések, de az én talpamat különösen szereti. Az én talpam nem szökell, hanem nyugodtan kucorog, egymásra simuló lábujjakkal. Persze, mocorog vissza a talpam, hiszen a csempe nem éget. Kellemesen melegít, amolyan fészekmeleggel. Kucorgok. Melegítenek. Ez így jó.
Áll a levegő. Csak néha üt vállon egy enyhe nyári szellő. Belemártogatom a buborékfújót a folyadékba, és fújni kezdem. Szállnak a buborékok, kicsik és nagyok. Légiesen, puhán, könnyedén és ragyogóan. Keringőznek, egymáshoz ütődnek, megremegnek majd tovasiklanak. Talán azért szeretem őket, mert önzetlenek. Megszületnek, gyönyörködtetnek, majd tovatűnnek. Adnak, és nem kérnek. S hiába, hogy szertefoszlanak a távolban, nem felejtem el őket sosem. Felidézem emléküket magányos, félős gyönge esteken.
Összesimul a térdem, rátámaszkodom az alkarommal. Buborékvíz csöpög a lábfejemre. Állam a vállamon, izmaim még sosem voltak ilyen lazák. Sosem voltam ilyen nyugodt, sebezhető és gondtalan. Ennyire békés. Ennyire ártatlan. Mint egy buborék.
Azt akarom, hogy nyári hajnal legyen. Ülni akarok a lépcsőn, az udvaron, érezni, ahogyan melegíti a talpamat a csempe. Buborékokat akarok fújni, mint gyerekkoromban. Figyelni, ahogyan feljön a nap és megcsillan a szivárványos vízbuborékokon. Aztán csak nézni, ahogyan szállnak a levegőben, míg el nem tűnnek a szemem elől.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Riasztás
Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.
2022.1.10.
Kifordult világ
Ami eddig csak lassan változni látszott, megfordult és fejre állt a látható világ felszínén. Ma már semmi sem az, amit szemeinkkel látunk.
2022.1.9.
Megváltásra várva
Az adventi üzenetekkel teletűzdelt médiafelületek giccses idézetei sem takarhatják el azt a képmutatást és álszentséget, amit naponta láttat a való világ.
2021.12.17.
Felejtés
Rövid az ember memóriája: nem emlékszünk a tegnapra, nem még tavalyra, tavalyelőttre!
2021.12.6.
Üresség
A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját
2021.12.6.
Mese vagy valóság
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meséket ne vegyük komolyan – és ami azt illeti, a modernekre néha könnyedén legyinthetünk is.
2021.11.10.
Menedék
Talán még sose volt annyira bizonytalan a jövő, mint a mai időkben. Hiába bújunk a hamisan biztonságosnak vélt maszk mögé, és hiába oltatjuk be magunkat...
2021.11.2.
Különös jövő
A világ számomra kezd teljesen felismerhetetlenné válni, illetve lehet, hogy eddig vak voltam. Vadonatúj mintákra épülő új korszak kezdődik.
2021.11.2.
Esküszegés
Krisztus előtt kb. 400-ban hangzott el Hippokratész kijelentése: „A beteg java a legfőbb törvény! (Salus aegroti, suprema lex esto!)
2021.10.28.
Látszatvilág
Az emberiség apró kis tagjai – akik hatalmas és erős tömeget alkotnak, de nem irányítanak – évezredek óta ugyanazokkal a gondokkal küszködnek.
2021.8.22.
Ne gyere közel!
A híradások tele vannak azzal a témával, amiről én most NEM kívánok írni.
2021.5.11. 1