Döbbenet

Nagy Erika  2013.11.12. 4:00

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – mondta volna nagyapám, ha még élne. Helyette most én mondom. Hogy mi késztet erre? A dühöm, a tehetetlenségem.

Munkából hazafele jövet a buszon ülve beszélgetek a mellettem ülő ismerősömmel, amikor megáll a jármű, hogy felvegye az utasokat. Vagyis azt az egyet, aki várakozik. Kis növésű emberpalánta emelte magasra lábacskáit, hogy felmásszon a lépcsőn, hátán egy méretes iskolatáska. Tovább beszélgetek, nem figyeltem az eseményeket, hisz mi mást tehet egy utas, mint jegyet vesz. Majd látom, hogy a fiúcska leszáll. Rossz buszt rohamozott meg szegény, gondoltam. Ahogy elhaladunk mellette, látom, ahogy lebiggyesztett ajkához emeli a felszálló kártyáját. Ezzel meg mi történt? Tűnődtem, de nem sokáig. Az előttem ülőkre figyeltem, akik tanúi voltak az eseménynek. Mégpedig: a kártyán nem volt annyi pénz, amennyibe a jegy került volna, ezért a sofőr udvariasnak nem mondható módon kipenderítette.

Megdöbbentem. Tudom, most az következik, hogy és akkor mi van? Nincs pénz, nincs utazás. Meg az, hogy mi lenne, ha naponta több utasnak nézné el a sofőr a potyázást? Mi van, ha jön az ellenőr? Bár bevallom, ellenőrrel már vagy nyolc éve nem találkoztam, szerintem nincsenek is. Természetesen nem díjazom a bliccelők működését, de egy ártatlan gyereket soha nem lennék képes magára hagyni.

Azóta napok teltek el, mégsem tudok szabadulni ettől a hatalmas embertelenségtől. Mert annak tartom. Embertelen dolog egy gyermeket kitenni annak, hogy várja a szerencséjét, iskola után, étlen-szomjan, idegen környezetben, pénz nélkül, s talán telefon nélkül is. Arról, hogy esetleg fázik is, mert hideg van, már nem is beszélek. Jó, itt felmerül a szülő felelőssége is, mert hát ugye, egy gyereket sem lehet a mai világban pénz nélkül kiengedni a lakásból, még helyi szinten sem, nem pedig több kilométerre az otthonától.

Hogy mi lett szegény sráccal, nem tudom, de magam előtt látom majdnem sírós képét, a kétségbeesését. Ha közelebb ülök, és látok-hallok, biztosan kifizettem volna azt a pár centet, amibe a jegy került. Bevallom a sofőr sohasem volt a kedvencem, mindenkivel fölényes, kötekedő, mogorva. Ha egy kis mosoly megjelenik néha az ajka szélén, már-már arra vetemedem, hogy a telefonért nyúlok, hogy hívjam a mentőket, gondolván, hogy rosszul van. Persze azt is tudom, hogy emberekkel nem könnyű dolgozni, de aki ezt a pályát választja, annak a türelmet zsákszámra kell cipelnie a hátán.

Most, hogy leírtam a sorokat, arra gondolok, hogy mi van, ha velem van a baj? Mi van, ha én látom rosszul a helyzetet? Mi van, ha…? De nem, nem hiszem. Emberek vagyunk, érzelmekkel, érzésekkel, tulajdonságokkal. Jókkal, rosszakkal egyaránt. Csak abban bízok, hogy az emberség még nincs kihalóban…

Hozzászólások

@

Küldés