Esemesezünk


Póda Erzsébet  2004.8.7. 13:34

Kezdetben vala az írásjelekkel televésett agyagtábla. Azt cipelték ide-oda a futárok.

De mivel nagyon nehézkes volt a szállítása, és az ember nem szeret feleslegesen cipekedni, ha nem muszáj, így állatbőrre, papiruszra váltott. Arra maszatolta a gondolatait kifejező írásjeleket, mivelhogy állandóan és leküzdhetetlenül munkálkodott benne a késztetés, hogy másokkal is tudassa véleményét, érzelmeit, híreit, elméleteit, igazságait, hazugságait. Az ember már csak ilyen! Kapcsolatokban él, és azokat ápolni szeretné. Hiszen kapcsolatok nélkül azt se tudná ki is ő valójában -- meg aztán valljuk csak be töredelmesen, anélkül mit sem érne gyarló emberi életünk!

Ahogy gyorsulni kezdett a világ, egyre több hírre lett szükségünk. Ismét szegény hírvivők itták meg az információéhség levét. Hiszen ők rohangáltak váltott lovakon árkon-bokron át, hogy a különböző, pecsétes üzeneteket (a titkosabbakat, korszakalkotókat kizárólag szóban – kivétel a néma maratoni hírvivő) egyre nagyobb távolságra kézbesítsék. Az indiánok, az európaiak hívatlan érkezéséig, lovak híján, sokkal ötletesebben oldották meg a hírszállítást. Felültek a hegytetőre, tüzet raktak, s onnan üzentek szerteszét. Feltalálták az indián morzét apróbb hiányosságokkal. Aztán az emberek felhagytak az ide-oda futkosással, és az állatokra bízták a terhet: elérkezett a postagalambok korszaka.

Innen már csak egyenesen felfelé vezetett az út: jött a posta, a távíró, a telefon, a műholdas adás-vevés. És elérkeztünk minden idők eddigi legkülönlegesebb kapcsolattartási eszközéhez, tárgyi kedvencünkhöz: a mobiltelefonhoz. Néhány évvel ezelőtt még ritkaságszámba ment. Persze a bőrönd nagyságú gépezet hurcolászása nem volt éppen praktikus. Na de a szakemberek ezt is megoldották. Ahogy az épületnyi számítógépet a tudóscsoport némi töprengése után felváltotta a kisasztalon elférő computer, úgy a táskatelefon is maroknyira zsugorodott. A mobiltelefon hódító hadjárata kezdetén még az egyik embert nagyon idegesítette, ha az a másik bárhol előkapta türelmetlenül csörgő maroktelefonját, és hangosan harsogta a bagatell párbeszéd általunk jól hallható részét. Ma viszont már senkinek sem kell bosszankodnia azért, mert a másiknak van, felvág vele, neki meg nem lehet. Mert az általános iskolástól a kamaszon, a tanárnőn és üzletemberen át a nyugdíjas nagymamáig mindenkinek van mobiltelefonja.

És ez nagyon jó! Végre egy kommunikációs csatorna, amelyen át szinte korlátlanul érintkezhetünk szeretteinkkel a nap bármely szakában. Igaz, hogy még nem ismeri minden felhasználó a mobiltelefonálás illemszabályait, ennélfogva a legelképzelhetetlenebb helyeken zendül fel a dallamcsengő, hogy nyomban felváltsa tulajdonosa hallózása: halk bárzenétől hangulatos vendéglőben, orvosi váróteremben, keresztelőn, temetésen… De az ember tanulékony lény, előbb-utóbb bizonyára elsajátítja a mobiletikettet.

Ami a telepatikus érintkezést illeti: a mobilunk arra is képes. Bizony! Hiszen itt az sms – a rövid hírek, gondolatok 160 karakterben megfogalmazható lehetősége. Micsoda lehetőség a szeretetünk, törődésünk kifejezésére! Ha jobban belegondolunk, még jobb, mint a szakirodalom ecsetelte telepátia. Hiszen sokkal izgalmasabb. Először is azért, mert korlátozott számú betűbe kell zsugorítani gondolatunk úgy, hogy az frappáns, érdekes, lényegre törő legyen, ráadásul félreérthetetlenül kifejezze azt, amit tovább szeretnénk adni. Másodszor meg azért, mert amint elküldjük, máris izgulhatunk szívdobogva: érkezik-e válasz, és ha érkezik, vajon kellemesen vagy kellemetlenül érint-e majd bennünket? Harmadszor meg azért, mert a csipogás jelzi: valaki gondol ránk, valakinek fontosak vagyunk, valaki szeret minket. S van-e számunka ennél megnyugtatóbb tudat? Nagy össznépi üzengetős játék ez az smsezés. És az emberek minden jel szerint még jobban kedvelik, mint magát a telefonálást. Mert milyen megnyugtató leírva látni, hogy mennyire szeret a kedvesünk, hogy mi történt vele a munkahelyén, hogy gyermekünk sikeresen levizsgázott, hogy megszületett a kisunokánk, hogy barátnőnk hétvégén látogatóba jön – és mit ne felejtsünk el még megvenni a szupermarketben.

Na és vajon mit jelent a mobiltelefon a nő számára? Elsősorban biztonságérzetet -- bármilyen lehetetlen, vagy kétségbeejtő helyzetbe kerül, nyomban hívhat segítséget: a férjét, barátnőjét, kedvesét, szüleit (kivéve persze, ha nem épp abban a pillanatban merül le kicsi készüléke). És érzelmeinek biztos és tökéletesen megbízható hírvivőjét -- segítségével pironkodás nélkül vallhat szerelmet kedvesének, vagy szakíthatja meg elromlott kapcsolatát, vagy szövögetheti titkos szerelmét, vagy kérhet elnézést attól, akit akaratlanul megbántott. És korszakváltoztató szabadságot – a kommunikáció, az önkifejezés játékának szabadságát!

Az esemes gyors, mint a gondolat, és táplálja bennünk a tudatot, hogy gondolnak ránk, számolnak velünk, fontosak vagyunk valakinek. A rövid üzenetek a kéréseink, gondolataink, érzelmeink biztos, és tökéletesen megbízható hírvivői. Ám nem biztos, hogy az érzelmi kapcsolatainkban is ezt a fajta megnyilvánulást kell alkalmaznunk. Vannak helyzetek, amikor jobb, ha az ember személyesen intézi el ügyét a másik emberrel. És ne feledjük: kommunikáció ugyan, de inkább technikai, mint „emberi”. Egyszóval semmiképp se pótolja az élő kapcsolatot, az élő szavakat, az élő kommunikációt, a valódi érzelmeket.

Jó dolog ez a fajta „telepátia”, hiszen szerelmek szövődnek általa, segítségével egymásra találnak a magányos szívek. De az izgalmasnak ígérkező üzengetős történetek sem teljesen veszélytelenek. Olykor addig harmonikus kapcsolatok megrontói, komoly, életre szóló lelki sérülések okozói. Talán azért, mert az emberek túl hiszékenyek. Talán nem tudják egyensúlyban tartani az értelmüket és az érzelmeiket. Talán az a baj, hogy a technika gyorsabban fejlődik, mint az emberiség. Vagy ilyen elementáris erővel hatnak ránk a hangzatos, szép (de néha nem őszinte) szavak? Mindenesetre úgy tűnik, hasznos dolog az esemesezés, mégsem tudjuk maradéktalanul a helyére rakni mindennapjainkban. Legalábbis egyelőre...



Hozzászólások

Timea, 21. 10. 2007 21:00:23 Igaz
Egyetértek mindenben. Nagyon fontos a mobil és az sms küldés-kapás, de az ismerkedés esetében nem ad reális képet a személyről, így a végén a csalódás következik. Igazán jó érzés abban a tudatban élni, hogy gondolnak ránk, de vajon minden úgy van, mint ahogy írják nekünk? A legbiztosabbak csak akkor lehetünk, ha belenézünk az illető szemébe, ami mobilon keresztül nem valósítható meg. Addig csak dolgokat tudunk a személyről, de semmiképp nem lehetünk biztosak az általa kifejezett érzelmek valóságában.
@


A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1