Esőlány

Puha Andrea 2010.6.12. 5:43

Van az a pillanat, mikor a vihar kitombolta magát, még kicsit csepereg, s a lépcsőn ülve érezni lehet: születőben a szivárvány.

Olyankor jönnek a gondolatok. Rólam, másokról, a világról.

Néha tombolok mint a vihar, néha heves vagyok mint a zápor, néha pedig behúzódom a napernyő alá. És próbálok rájönni, hogy melyik is vagyok igazán én. Aztán rájövök, hogy mind én vagyok: az esőlány. Mert az eső megszületik, esni kezd, néha csepereg, néha zuhog, néha harmatként megpihen. Felszárad, átalakul, társul a nappal és szivárvánnyá válik. Társul a felhőkkel, és hóként hull a földre. Máskor jégként koppan a házak tetején. Folyamatosan változik, sokszor meglepődve önmagán.

Emlékszem, kiskoromban néztem az ablakból, ahogy zuhog. Számoltam a villámokat, és imádtam a vihart. Imádom most is. Megnyugtat. Magamat látom benne: azt, amilyen lennék, ha nem fognám vissza magam, egy cseppet sem. Emlékszem, egyszer kirohantam esernyőstül az udvarra. S mivel elégedetlen voltam a csapadékmennyiséggel, beálltam az eresz alá. Figyeltem, ahogy csurog a víz az esernyőm széléről, és vadul örültem. Átázott a cipőm, csurgott a víz a nyakamba is, de csak egyre nevettem. Viháncolni támadt kedvem, és viháncoltam is. Elázottan, esernyőstül, ész nélkül.

Pár hete egy városban kapott el a vihar. Szomorú, szél tépázta fűzfák között futottunk barátnőmmel, mikor leszakadt az ég. Majdnem úgy éreztem, mintha az utcán úsznék, és visítottunk, hogy ilyen nincs! Hahotázva futottunk fedezékbe, onnan néztük az ítéletidőt. Beszívtam a föld ázott szagát, majd leültünk az esernyőm romjaira. Tökmagoztunk, vihorásztunk, néha kifutottam az esőbe. Egy idő után alábbhagyott a zuhogás, sőt, lassan elállt, de mi nem siettünk. Úgy nézhettünk ki a piros esernyővel a fenekünk alatt, és a körülöttünk szétszórt tökmaghéjakkal, mint a csövesek. Pedig csak szabadok voltunk.

Visszafele ismét rákezdett az eső. Nem futottunk, lassan, komótosan sétáltunk a kihalt utca közepén. A piros esernyőt valahol elhagytam.