Fától az erdőt

Póda Erzsébet  2008.1.14. 11:05

Vajon miért van az, hogy az egyik ember csak a jót látja, a másik csak a rosszat?

Egyik ismerősömnek az a kedvenc szokása, hogy egyfolytában panaszkodik. Neki soha semmi nem sikerül. Csak őtőle vált el a férje, őt sújtja minden betegség, az ő mosógépe romlik el, és neki törnek a tányérjai, a szomszédja kibírhatatlan, az ő ablaka alatt durran a petárda, csak az ő harisnyáján fut el a szem – és még folytathatnám. Mostanában az a legnagyobb problémája, hogy sorban elhagyják az ismerősei: a barátai már nem látogatják, a rokonok elkerülik. Nem is csoda, hiszen senki hallgatja szívesen mások állandó panaszáradatát. Egy idő után az ember megunja, és inkább elkerüli a notórius siránkozót.

Ismerősöm nem is veszi észre, hogy éppen azért történik vele ennyi negatív esemény, mert kizárólag a rossz dolgokra összpontosít. Talán nem is tudatosítja, hogy van egy szépen berendezett lakása, nem kell télen a hajléktalanok között dideregnie. Van állása is, fizetése, sőt elvált férje is támogatja, tehát nem fordulhat elő, hogy nincs mit ennie, ráadásul mindig szép ruhákban jár, tehát nincsenek komoly anyagi gondjai. Karácsonykor kedves ajándékokat kapott felnőtt gyerekeitől, ám ő afölött is nyavalygott. Nem is meglepő, hogy lányai általában csak ünnepekkor látogatják. Bizonyára szívesen jönnének máskor is, de ez az állandó sápítozás hamar kihozza az embert a sodrából.
A türelmesebbek megpróbálták ismerősömnek felvázolni az élet szépségeit, felsorolták elért sikereit – eredménytelenül. Ő továbbra is az univerzum legnagyobb vesztesének tartja magát.

Mostanában egyre inkább hajlamos vagyok ebben igazat adni neki…

Másik ismerősöm egész életében szenvedett, de még egyszer sem hallottam panaszkodni. Pedig neki aztán igazán lenne rá oka bőven. Apa nélkül nőtt fel, gonosz öreganyja, amikor csak tudta, okkal vagy ok nélkül megverte, férje iszákos volt. Három gyermekét segítség nélkül és nagy nehézségek árán nevelte fel, taníttatta ki. Bal lába nemrég, épp a nyugdíj előtt, orvosi műhibának esett áldozatul, műlába hosszú ideig sebesre törte a bőrét. De őt még sírni vagy siránkozni sose láttam. Bot segítségével tud csak járni, de minden nap dolgozik. Állatokat tenyészt, kertet művel, főz, mos, takarít, és még az egyik unokáját is ő neveli.
– Nézze csak, milyen szép ez a rozmaringbokor! – mutatja.
– Kóstolja meg ezt a sajtot, finom, magam készítettem! – kínálgat mosolyogva.
Azt mondja, észre kell venni az élet apró örömeit, szépségeit, másként nincs értelme semminek. Az a sok keserűség meg fájdalom? Arra jó, hogy megerősítsen, bólogat.

Őszintén csodálom ezt az ismerősömet, és minden igyekezetemmel szeretnék olyan lenni, mint ő.

Több példát is sorolhatnék, de álljon itt most csupán ez a kettő! Az élet két oldalról szemlélve. Az egyik ember a napot látja, a másik csak a felhőket. Az egyik mindennek tud örülni, a másik semminek. Az egyik jól érzi magát a bőrében, a másik nem.

Pedig minden tőlünk függ: a jókedv, az öröm, az elégedettség, a harmónia érzése – mind-mind belőlünk fakad. Saját boldogulásunk rajtunk áll. Felesleges és nevetséges másokat okolni saját boldogtalanságunkért, vagy sajnáltatni magunkat.

Aki akarja, biztosan megtalálja az élet apró szépségeit, örömeit, hiszen nem is kell keresgélni, azok ott vannak az orrunk előtt. Csak észre kell vennünk.

Vajon miért van az, hogy az emberek többsége általában nem látja (vagy nem akarja látni) a fától az erdőt...?

Hozzászólások

@

Küldés