Giccsparádé vagy szeretetünnep?

Kiss Adrienn Éva  2013.12.9. 4:26

„Az a baj, hogy a karácsony nem arról szól már, amiről régen szólt."

Szinte mást sem hallani a témával kapcsolatban. Elüzletiesedett, elszemélytelenedett. Mindenki csak le akarja tudni, amolyan év végi kötelezettségként.

De valóban így van ez?

Amikor belépek a lehetetlenségig tömött bevásárlóközpontba, hirtelen arcon csap a jellegzetes „karácsony-érzés". Tömeg, dulakodás, lökdösődés, harc az utolsó darabért. A játékboltok előtt szédítően kanyargó sorok. Türelmetlen, gyermekükért „mindent megtenni vágyó" anyukák és apukák. Nagyszülők, akik sétálni, szánkózni viszik unokáikat, ameddig a „Jézuska" teszi a dolgát.
Szerelmespárok, akik kétségbeesve igyekeznek egymás kedvében járni, a lehető legnagyobb meglepetéssel előrukkolni. Barátok és barátnők, akik kis cetlikre írt nevek közül kihúzva egyet, reménykednek, hogy a számukra legkedvesebbet választják.
A felcicomázott kirakatok, a Mikulás-sapkás szórólap-osztogatók, a szaloncukorral kedveskedőn az üzletbe hívogató és vásárlásra buzdító hostessek száma a végtelenhez közelít. Felcsendülnek a jól ismert karácsonyi dallamok, és már-már kívülről, akaratomtól függetlenül dúdolni kezdem őket.

Émelyítő édességillat illata száll a levegőben, amikor sarkon fordulok, hogy itt hagyjam ezt a giccsparádét, és minél hamarabb kiérjek a friss levegőre. Tekintetem azonban megakad valamin, pontosabban valakin.
Egy aprócska, hétéves-forma kisfiút látok egy padon, egyes-egyedül ücsörögni. Rossz érzésem támad. Teljesen elveszettnek látszik és nagyon szomorúnak. Odalépek hozzá, megszólítom. Először figyelemre sem méltat, lesütött szemmel ül némán tovább. Még egy próbát teszek, megkérdezve, hol vannak a szülei, vagy akivel idejött.

Hirtelen kitör belőle egy amolyan mindennek-vége sírás, amelyet csak kisgyerekektől hallani. Ez a fajta érzelemkifejezésünk valahogy elvész a felnőtté válás során. Megkérdezem, mi bántja. Nem felel. Annyira megsajnálom, hogy muszáj átölelnem. Kissé megnyugszik, és két szipogás között elrebegi, hogy elkeveredett az édesanyjától, akivel vásárolni jöttek. Elmeséli, hogy azért hagyta ott csupán egy fél percre anyukáját, mert meglátott egy sálat egy árusnál. Olyat, amilyet édesanyja egyszer régen elveszített, és nagyon sajnált. Kevéske zsebpénzéből meg is vette gyorsan az ajándékot, ám a nagy tömegben nem talált vissza, így leült a padra, hátha megtalálják. Az édesanyja viszont sehol sem volt.

Felkeressük a biztonságiakat, és bemondatjuk, amit ilyenkor szokás. Nem telik el kettő perc, máris egy sírástól elkenődött sminkű, csinos asszony rohan felénk sopánkodva. Kiderül, hogy amennyire a kisfiú félt, annyira megijedt az anyja is, mert nem találta gyermekét. A nagy megkönnyebbülés és egymásra találás után megköszönik a segítségemet, és hazaindulnak. Nézem, ahogy lassan távolodnak, szorosan egymás kezébe kapaszkodva. A kisfiú még hátrasandít, és őszinte, nyílt szívvel rám mosolyog.

Máris egészen másként látok mindent. A giccses jelmezek és díszek hamar csodaszép ünnepi hangulatúvá válnak. Az unalomig ismételt zenék szépen csengő ritmusokként hangzanak. A sütemények és forró italok illatai hirtelen kívánatossá válnak. Az egymást lökdösők, egymás elé nyomakodók már nem csupán kötelezettségüknek megfelelni kívánó valakik, hanem szeretteikre gondoló, őket megajándékozni és boldoggá tenni vágyó emberek.

Minden nézőpont kérdése. Ha valaki úgy akarja látni, hogy a karácsony csupán egy anyagi vállalkozás világszinten űzött formája, hát tegyen úgy! Nem mondom, hogy nincs igaza.

De nem sokkal jobb úgy gondolkodni, mint ahogyan a kisfiú, amikor mindenről megfeledkezve csak és kizárólag az örömszerzésre gondolt? Én mindenesetre hasonlóképpen várom az ünnepeket, és ennek fényében dicsőítem továbbra is a karácsony szellemét.

Hozzászólások

@

Küldés