Ha végre itt a nyár...

Kovács Márta  2014.8.12. 3:27

Úszni tanulás mély vízben, déli nap naptej nélkül, fotózás mobillal és egyéb jelenetek...

Ha végre itt a nyár, a jó idő, szabadság, amikor csak tehetjük, elmegyünk otthonról, többnyire víz mellé. Így volt ez a gyerekkoromban is. Még mindig emlékszem, ahogyan anyukámék pakoltak, készítették a szendvicseket, és mi izgatottan vártuk az indulást. Pont ennyire izgultak a saját csemetéim is, amikor még velünk jártak strandolni. De most, hogy már ciki az anyuval megjelenni, teljesen másképp élvezem a strandolást. Végre nyugalom van, nincs hiszti, nyafogás fagyiért, palacsintáért, jégkrémért. Nem kell rászólni senkire: gyere már ki a vízből, mert megfázol, kend be magad, mert leégsz stb.

De mivel javíthatatlan anya vagyok, ha nincs ott a sajátom, hát figyelek a más gyerekére. Ha csak fél szemmel is, de látom, amit látok.

A legutóbbi strandolásunkon egy másfél éves fiúcska visítására lettem figyelmes, akinek a szülei eldöntötték, hogy márpedig a kicsinek bele kell menni a vízbe. Szegény gyermek hiába tiltakozik: karúszó fel, vízálló pelus fel – és irány a tó! Nem sokon múlott, hogy ne szóljak közbe, minek ezt ennyire erőltetni? Vagy nem lenne jobb egy ekkorka gyereknek egy kicsi medencében kezdeni? A szülők végül, amikor már szinte az egész part őket figyeli, feladták. Gyáva kis nyuszinak titulálva a még mindig zokogó apróságot maguk után vonszolva elvonultak.


Nem sokkal megérkezésem után már felfigyeltem a közelemben letelepedő családra. Szinte mindegyikük bőre, sőt a hajszíne is majdnem teljesen hófehér volt. Egy hároméves körüli fiúcska volt a központ, már csak azért is, mert folyamatosan mozgott. Még enni sem állt meg, mindig valaki szaladgált utána az étellel. Ez még nem is baj. De néhány óra múlva felfigyeltem a bőre színére az arcán és a hátán. Nagyjából a frissen sült pecsenye színével volt azonos. Egyszer sem láttam, hogy valaki a nap folyamán bekente volna bármilyen krémmel az apróságot. A gyerek egyre nyűgösebb, ingerültebb lett. Senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább a déli órákban árnyékba vigye őt. Rossz belegondolni mit élhetett át éjszaka, és másnap, amikor a leégett bőr a legjobban tud fájni.

Néha nagyon viccesnek találom, hogy a fiatal szülők a legmodernebb fényképezőgépekkel felszerelve igyekeznek megörökíteni csemetéik minden mozdulatát. Nem volt ez másképpen annál a kétgyerekes családnál sem, akik szerencsére csak késő délután érkeztek strandolni. A kislány talán kétéves lehetett, a fiúcska még járni sem tudott. Az anyuka mást sem csinál, mint a pici, kúszó-mászó baba mozdulatait igyekezett megörökíteni. Gyakran nem kímélve a másik gyerekét, elég durván félre lökte az idősebbet. Pedig a kislány csak pancsolni szeretett volna velük, ha már egyszer strandra jöttek. Persze nem adta fel a leányzó, egyre jobban szerette volna felhívni magára a figyelmet. Kezdett ő is baba módjára viselkedni, mígnem egy óvatlan pillanatban a kis gumilabdával jól fejen találta a kisbabát. Ezután már persze mindenki rá figyelt...

Aranyos volt az a tíz év körüli kislány, aki egész nap az árnyékban ült a kutyájával, mivel a tóban kutyáknak fürdeni tilos. Inkább ő sem fürdött, semmivel sem sikerült rábeszélni. Ez az igazi, őszinte barátság. Gondolom a kutyus másnap otthon maradt...

Nyár van, örülünk a jó időnek, a gyerkőcök élvezik a vakációt. Remélem, a szülők többsége hagyja, hogy a saját gyermeke is feltöltődjön, játsszon, felszabaduljon, örüljön. Miközben figyel és odafigyel gyermekére.

Hozzászólások

@

Küldés