Házasság? Köszönöm, nem?

Kabók Zita 2005.8.4. 16:26

A házasság fogalma évszázadokon át pusztán gazdasági érdekeket szolgált. Érzelmek nélkül kötődött, a szülők választása alapján.

A szülők szemelték ki gyermekeik jövendőbelijét, hogy elégedetten dörzsöljék a tenyerüket a birtokok egyesülése után. Sok országban és vallásban meg ma is ez a szokás el, csak éppen senki sem híreszteli.

Manapság is sokan az anyakönyvvezető elé vonulnak. Hagyományból, vallási szemléletből vagy anyagi megfontolásból. Vagy, mert szeretik és tisztelik egymást, mert ez jelenti számukra a szerelmük megkoronázását. De vajon tudják-e mit vállalnak, amikor örök hűséget esküsznek egymásnak? Amikor olyan ígéretet tesznek, amelynek megszegésére nap, mint nap majd lehetőségük adódik, életük minden percében, mozzanatában? Vajon létezik-e még örök hűség, vajon eme szavak bírnak-e még vajmi súllyal és jelentőséggel?

Egyre divatosabb életforma az együttélés, amely egyre elfogadottabb is társadalmunkban. Sokaknak nem fontos a házasságkötés: azt állítják a papír, csak papír, ők pedig papír nélkül is szeretik egymást. Talán az együttélés legnagyobb előnye, hogy akármikor kiléphetünk a kapcsolatból, mindent magunk után hagyva és még ügyvéddel a „kezében” sem szaladhat utánunk a másik fél anyagi javakat követelve.

„Szerintem a házasság az élet második legszebb pillanata. Az első pedig ennek gyümölcse: a kisgyerek.” Olvasom egy húszéves lány írását. Manapság hány tinilány tenne ilyen kijelentést? Hány tizennyolc éves lány választaná a szabad élet helyett a gyermeket, a közös gondot és örömöt, próbálná ki, milyen a szeretet a szerelem után, az együvé tartozás, az otthon?

Egyes vélemények szerint a véglegesnek szánt döntéseket nem szabad szerelemre alapozni. Hiszen ez a talaj ingatag, múlékony, gyorsan változó, hamis, előre nem látható szakadékokat rejthet magában. Az embereknek okulniuk kellene a tapasztalataikból. Hiszen mindannyian átéltünk néhány eget rengető szerelmet, és azok hirtelen tovatűnését is. Amikor a varázs elmúltával, csak a vágyakozás maradt, és hűlt helye a percek alatt felröppent tüzes szerelmünknek. Mi mégis reménykedünk újra, és újra, kísérletezünk, és trükköket trükkökre halmozunk, hogy megint szerelembe essünk, és a legéletbevágóbb döntésüket a legingatagabb alapra helyezzük.

„Melyik hajóskapitány merne sűrű, rózsaszínű ködben kikötni? Amikor pedig kiderül, hogy miféle révbe ért, rendszerint késő” -- mondja egy leleményes fiú.
A házasságkötés nem a szerelemre, hanem a házasságra vonatkozik. Az esküvőn ünnepelünk és örülünk, eszünk-iszunk, táncolunk. Előre a medve bőrére! Pedig a történet és a kaland meg csak ekkor kezdődik.
Többségünknek a házasság bizonyosan biztonságot jelent, ami az ember veleszületett igénye. Igény a kölcsönös támogatásra, és arra, hogy ne egyedül éljük a mindennapokat. Hogy a gyermek családba szülessen, ne egy zilált kapcsolatba.

A házasság számomra szent és sérthetetlen, életünk egyik legnagyobb és legmérvadóbb döntése, melybe nem belecsöppenni kell, hanem éretten és tudatosan belépni. Minden bizonnyal mindenkinek más és más a véleménye a házasságról, bizonyosan nagy ellentétek és forró viták kerekednének ki eme témából.
Pedig alapjában véve csak arra kellene összpontosítanunk, hogy boldogok legyünk, akár házasodva, akár együtt élve, ki-ki saját belátása szerint.