Lelkünk rejtelmei
Ha belenézek a tükörbe, magamat látom.
Az arcomat, a szememet, az egész testemet. Más is ezt látja, ha rám néz. De a lelkem láthatatlan. Csak érzem, tudom, hogy van.
Mindannyiunknak van, ez tény, még ha sokan tagadják is. Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam. Többfajta lelkünk van. De legalább kettő. Az egyik, amit a külvilágnak mutatunk. A másik, amit csak mi magunk tudunk. De ez az igazi. Ez az, amelyik velejéig őszinte. A teljesen letisztult lélek, ami mindig is velünk volt, amit magunkkal hoztunk, és ami velünk jön akkor is, amikor elmegyünk innen. A másik lélek taktikázik. Meg akar felelni az aktuális világnak, amibe beleszületett.
Néha ugyan ki-kibukkan a gondosan elrejtett lelkünk, énünk is. De aztán visszabújik, mert fél, nehogy sebezhetővé váljon. Valójában az lenne a jó, ha a kettő együtt, összefonódva lenne szem előtt. A taktikázó felszín, és az őszinte igazi. Valahogy kettő az egyben.
Nekem is megadatott, hogy megismerjem az igazi, mindent elsöprő szerelmet. Soha nem fogom elfelejteni, mindig hordozom majd magammal. Igaz, nem teljesedhetett ki egészen, mert szerelmem felszínes, taktikázó énje nem sokáig engedte. Amikor megismerkedtünk, pont a másik, belső, rejtett igazi énje volt felszínen. Az őszinte, az érzelmes, a jó, aki tud szeretni, akivel mindig is ismertük egymást. Még odaátról. A felismerés mindkettőnket meghökkentett. Ezt az énjét csak én ismerem. De a földi világ kegyetlen, és a képmutató lelkeknek kedvez. Észrevettem, hogy szerelmem belső, igazi énje napról napra visszahúzódik, elbújik előlem itt ebben a világban, nehogy sérüljön, nehogy más is észrevegye. Hiába próbáltam segíteni, egy napon szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy újra elvesztettem. Útjaink kettéváltak.
A szobámban ülök, és két fényképet nézegetek. Mindkettőn ő van, de mégse. Mert az arc, a szem sok mindent elárul. Az első kép szerelmünk idejéből való, csak úgy süt belőle az igazi, rejtett én, amit annyira szerettem, szeretek. A másikról már egy idegen férfi néz vissza. Nem ismerem. A szeme keménységről, szomorúságról, a haja színe az élet terhéről árulkodik.
Csak egy reménységem maradt. Hogy egyszer, valamikor, a világ bajaitól és a képmutatástól megfáradva újra felszínre kerül igazi énje, keresni fog, és megtalál örökre.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2022.5.16.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2022.4.18. 2
Kiforgatott orvosi eskü
Az embernek joga van maga és kiskorúgyermekei nevében szabadon dönteni, arról, hogy megfelelő információk birtokában elfogad vagy elutasít bármilyen orvosi beavatkozást.
2022.2.1.
Riasztás
Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.
2022.1.10.
Kifordult világ
Ami eddig csak lassan változni látszott, megfordult és fejre állt a látható világ felszínén. Ma már semmi sem az, amit szemeinkkel látunk.
2022.1.9.
Megváltásra várva
Az adventi üzenetekkel teletűzdelt médiafelületek giccses idézetei sem takarhatják el azt a képmutatást és álszentséget, amit naponta láttat a való világ.
2021.12.17.
Felejtés
Rövid az ember memóriája: nem emlékszünk a tegnapra, nem még tavalyra, tavalyelőttre!
2021.12.6.
Üresség
A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját
2021.12.6.
Mese vagy valóság
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meséket ne vegyük komolyan – és ami azt illeti, a modernekre néha könnyedén legyinthetünk is.
2021.11.10.
Menedék
Talán még sose volt annyira bizonytalan a jövő, mint a mai időkben. Hiába bújunk a hamisan biztonságosnak vélt maszk mögé, és hiába oltatjuk be magunkat...
2021.11.2.