Lelkünk rejtelmei
Ha belenézek a tükörbe, magamat látom.
Az arcomat, a szememet, az egész testemet. Más is ezt látja, ha rám néz. De a lelkem láthatatlan. Csak érzem, tudom, hogy van.
Mindannyiunknak van, ez tény, még ha sokan tagadják is. Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam. Többfajta lelkünk van. De legalább kettő. Az egyik, amit a külvilágnak mutatunk. A másik, amit csak mi magunk tudunk. De ez az igazi. Ez az, amelyik velejéig őszinte. A teljesen letisztult lélek, ami mindig is velünk volt, amit magunkkal hoztunk, és ami velünk jön akkor is, amikor elmegyünk innen. A másik lélek taktikázik. Meg akar felelni az aktuális világnak, amibe beleszületett.
Néha ugyan ki-kibukkan a gondosan elrejtett lelkünk, énünk is. De aztán visszabújik, mert fél, nehogy sebezhetővé váljon. Valójában az lenne a jó, ha a kettő együtt, összefonódva lenne szem előtt. A taktikázó felszín, és az őszinte igazi. Valahogy kettő az egyben.
Nekem is megadatott, hogy megismerjem az igazi, mindent elsöprő szerelmet. Soha nem fogom elfelejteni, mindig hordozom majd magammal. Igaz, nem teljesedhetett ki egészen, mert szerelmem felszínes, taktikázó énje nem sokáig engedte. Amikor megismerkedtünk, pont a másik, belső, rejtett igazi énje volt felszínen. Az őszinte, az érzelmes, a jó, aki tud szeretni, akivel mindig is ismertük egymást. Még odaátról. A felismerés mindkettőnket meghökkentett. Ezt az énjét csak én ismerem. De a földi világ kegyetlen, és a képmutató lelkeknek kedvez. Észrevettem, hogy szerelmem belső, igazi énje napról napra visszahúzódik, elbújik előlem itt ebben a világban, nehogy sérüljön, nehogy más is észrevegye. Hiába próbáltam segíteni, egy napon szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy újra elvesztettem. Útjaink kettéváltak.
A szobámban ülök, és két fényképet nézegetek. Mindkettőn ő van, de mégse. Mert az arc, a szem sok mindent elárul. Az első kép szerelmünk idejéből való, csak úgy süt belőle az igazi, rejtett én, amit annyira szerettem, szeretek. A másikról már egy idegen férfi néz vissza. Nem ismerem. A szeme keménységről, szomorúságról, a haja színe az élet terhéről árulkodik.
Csak egy reménységem maradt. Hogy egyszer, valamikor, a világ bajaitól és a képmutatástól megfáradva újra felszínre kerül igazi énje, keresni fog, és megtalál örökre.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Karácsonyi adok-kapok
Ilyenkor, a karácsonyi ünnepek előtt, szép számmal elszaporodik az üzenetek, levelek száma, melyekben a segítségünket kérik.
2020.12.17. 17
Monitor
Pár évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású agymosóprogramban részesülünk.
2020.10.15.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2020.10.5. 2
Átverés vagy valóság?
Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...
2020.9.9.
Fogalomvadászat
Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?
2020.7.30.
Szétválasztott családok
Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!
2020.5.31.
Levél az Édesanyának
Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.
2020.5.2. 2 3
A változás kora
Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.
2020.4.15.
Minden rosszban van valami jó
Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.
2020.3.21.