Negyven

Madarász Ildikó  2009.5.27. 6:13

Segítség, megszeppentem: tegnap reggel negyven lettem!

Madárdal. Kis csicsergés, majd egyre élesebb dallam, már szinte bántja a fülem. Rá kell jönnöm végre: reggel van. Az a reggel! Nem akarok felkelni az ágyból, húzom az időt, húzom az időmet, mintha számítana, mikor tápászkodom ki az ágyból, mintha azzal megállna a másodpercmutató. Párom ott mosolyog a jobbomon. Én vigyornak látom ebben a pillanatban, kárörvendő, gúnyos, pimasz kis vigyornak, pedig biztosan csak mosolyog. Csókot lehel a számra és kiejti a száján a hallani nem akart szavakat: Boldog, boldog negyvenedik szülinapot, Cicám!

Na, a reklámban az a bizonyos lépcsőház, épp most szakadt le, mikor a kedves, FIATAL nőnek, a lépcsőn lerohanó gimnazisták csókolómmal köszönnek.

Nem akaródzik elhagyni az ágyat. Ott még csak harmincasként feküdtem le, de ha most lábujjammal érintem a hálószoba padlószőnyegét, azt már negyven évesen teszem. Tehát maradok a harmincasok területén, vagyis a hitvesi ágyunkban. Fekszem. Le is csukom a szemem.

Hogy kerültem ide? Hogy értem ide? Most voltam még csak húsz, de az Isten szerelmére!, mindjárt negyven éves leszek! Mindjárt, mihelyst a lábamat kidugom a takaró alól…

Várom a rángó görcsöt az arcizmaimban, hogy szép halkan elsiratom magam, de a sírás nekem nem jön olyan könnyen, úgyhogy mikor megértem, hogy hasztalan bámulom a nagy ruhásszekrényünk óriás tükreit, nem tudom produkálni a Bridget Jones-féle jelenetet, akkor felülök, és tényleg számvetést teszek. Hajnali fél hatkor. Az ágyamban. Negyven évesen.

Mi az, amit már meg kell tennem, vagy mi az, amit már nem tehetek meg. Elsőnek eszembe jutó gondolat, hogy a hastáncos fellépő ruhám szoknyarészét, fel kell már húznom legalább köldökig. Na, jó, azért még csak a köldököm alsó pereméig. A kozmetikai katalógusban lapoznom kell egyet 40+ felé. Bár az itt szereplő hölgy arcvonásai sehogy sem hasonlítanak az én tükörképemhez, de ez csak viszonyítás kérdése: a negyven – az negyven! Bár nem tudom, hogy arcbőröm típusa igazodik-e a megfelelő korom sajátosságaihoz (ha valakinek nem lenne világos, a ráncaimról próbálok írni), de abban már egészen biztos vagyok, hogy jövő héten be kell szereznem egy szemránckrémet.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a ruházati kereskedelem valahol 40 körül húzza meg a fogyasztói határvonalat. Na, bumm! Tehát egyszerre csak mostantól nem lettem kedves vevő, ha csak nem az egyik szerelmünk gyümölcsével sétálok be plázába.
Mikor épp apához készülök a buszon, már lassan nem nekem kell felpattannom az ülésről, hogy átadjam a helyem, hanem belecsúszok abba a korba, hogy a tizenhét év körüli srác rám néz, és hellyel kínál maga mellett.
Már egészen biztos, hogy soha sem fogok dohányozni – bár fél éve úgy köhögök, mint egy idült bagós, de a tüdőm tutira tökéletes, a múlt héten nézettem... épp a koromnak megfelelő.
Soha nem fogom már megszeretni a konyakot, a spenótot, a birkahúst és a pacalt.
Talán be kéne iktatnom egy napi plusz fogmosást, hogy ameddig lehet csak, húzzam az ínysorvadást.
Már tutira nem leszek atomfizikus, informatikus, kémikus, vagy grafikus.
Már nem akarok új szerelmet, a mostanit akarom megőrizni, ameddig emberileg az lehetséges.
Rá kell végre jönnöm, hogy mikor a fiunk barátai edzeni jönnek, nem csupán cikizésből köszönnek csóklommal, hanem azért, mert ez a természetes, hiszen az anyjuk lehetnék!

Negyven lettem. Épp ma, ebben a pillanatban!

De talán még van időm, talán félúton járok. Jó lenne tudni, nem csak hinni, hogy így van!

Van még kábé ennyi? Itt állok a középkorúság peremén, visszafojtott lélegzettel. Csak venni kéne egy nagy, mély levegőt, s megrázni magam, hogy lerázzam a rossz érzéseket, és végre egyenes derékkal kikelni ebből a csónakból, kiúszni a partra, ahol egy csomó kedves ember vár, ahol pezsgők pukkannak, ahol petárdák robbannak, és csupa boldog ember néz felém.

Mert lehetek még akárki, aki csak szeretnék!
Megtanulhatok angolul, láthatom még a piramisokat, és akár iskolát is nyithatok.
Megnöveszthetem a hajam derékig, esetleg levágathatom csibészesre, vagy akár a kettőt váltogathatom, mert van még időm.
Lehetek majd imádnivaló nagymama, aki almás pitével varázsolja el az unokáit, és végkimerültségig hallgathatom őket.
Lehetek még bölcs, akit tátott szájjal hallgatnak a fiatalok, aki tapasztatot oszt, vagy épp rétes receptet.
Ma negyven lettem, s egy percre, kicsit megszeppentem.
De a perc elmúlt!
A tegnapi ráncaim ma is a helyükön vannak, s már nem aggódom a holnap kialakulók miatt. Érett nő vagyok, aki tudja mit ér és tudja mit nem. Tudja kik a barátai, s tudja, kik nem lesznek azok soha sem. Érett nő lettem ebben a percben, s érettségem okán már nem zavar a tény.

A napom jól alakult.
Kaptam tortát, nyakláncot, tűzijátékot, szép szavakat. A postás hozott egy nagy-nagy ajándékcsomagot, tele ajándékkal, belecsomagolva minden mosolyt, minden szeretet, mindent, amit csak postán küldeni lehet. A barátom küldte, aki a parton várt, szemében huncut mosollyal.

Aztán a napok azóta is telnek.
Bár nem eszem több joghurtot, hogy belül minden rendben legyen, mert már belül minden rendben van. Rendbe tettem azon a reggelen. Az ágyon ülve. Egyszer régen... Két hete volt, úgy emlékszem.

U.i.: Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy a Mikulás egy nagyon öreg fickó, legalább negyven éves, de most látom csak, hogy egy jóvágású, pajkos szemű, vidám alak, akinek jól áll a piros…

Hozzászólások

@

Küldés