Őzgidácskák

Kovács Andrea  2011.7.4. 4:47

Mindannyian bátortalan őzgidácskák voltunk egyszer...

Anyukánk védő kezét fogva tettük meg első lépéseinket. Nem baj, hogy nem volt tökéletes a járás, mentünk bátran lépegetve, néha meg-meg iramodva. „Lassan!“ – cseng fülünkbe az intő szó. – „Nem szabad gyorsan, mert elhoppálsz!“

Bizony, ha nem tartottuk magunkat az intelemhez, botlottunk és estünk. Azonnal éktelen bömbölésben törtünk ki: fájt a levert gyerektérd, a sebes tenyér. Kezdetben néha még láthatatlan könnyekkel sírtunk, később egész öntudatosan kürtöltük ki a világnak bánatunkat. Rájöttünk, hogy a sírás nem csak akkor hasznos, ha nagyon fáj a pocink és túl meleg a ruhácskánk. Amint sírdogálni kezdtünk, szinte azonnal megjelent az ágyunk mellett valaki és találgatni kezdte, vajon mi bánt minket. Éreztük, mennyire fontosak vagyunk.

Szép lassan aztán tudtunkra adták, hogy bármikor nem sírhatunk. „Te már nagylány vagy, neked már nem szabad ilyet!“

Nekem nem szabad? Miért nem? Zsebkendőt, de azonnal!

Egyre kevésbé éreztük vállunkon az óvó kezet.

Újabb évek teltek el, míg rájöttünk, hogy egy megállíthatatlan folyamat részesei lettünk.Észrevettük, hogy minden és mindenki öregszik. Hogy anyu egyre nehezebben hajol le, hogy a pöttyös labda már nem pattan olyan fürgén, mint azelőtt és főleg, hogy a nagymama lábai túlságosan fájnak ahhoz, hogy kint hintáztasson minket a kertben.

Növünk, érzünk, tapasztalunk. És pont a legreménytelenebb helyzetekben tör újra elő belőlünk az az őzgidácska-én, akiből soha nem lett igazi nagyvad, mindössze a körülményei változtak meg. Fordult egyet körülöttünk a világ, mi pedig még mindig itt állunk benne, remegő lábakkal, bizonytalanul.

Hozzászólások

@

Küldés