Remete

Nagy Erika  2011.1.24. 5:22

Sajnos manapság az emberek inkább átlépik egymást, minthogy segítő kezet nyújtsanak az arra rászoruló társuknak.

Csodaszámba megy, ha valakinek több olyan barátja is van, akikre mindig számíthat. Akkor is, ha bajban van, akkor is, ha csak beszélgetni támad kedve, amikor magánytól szenved. Az ember társas lény, igényli a másik közelségét, csak ezt nem mindenki képes bevallani. Az, aki azt vallja, nincs szüksége senkire, hazudik. Mert ott belül mélyen nagyon is vágyik igaz barátra, csak még magának sem vallja be. Inkább szenved, gyűlölködik, de kitart a magány mellett. Ugye, nem csoda, ha azt gondolom, hogy ha a sok barát együttesen felköszönt valakit a születésnapján, esznek, isznak, nevetnek, beszélgetnek önfeledten, az maga a megtestesült paradicsom.

Sajnos ezt nem mindenki érzi így.

Karcsi a húszas éveiben járt, amikor fülig szerelmes lett Katiba. Nem szerette a nyüzsgést, a ricsajt, ezért soha nem vitte szerelmét szórakozni. Még cukrászdába sem, pedig a lány gyakran kérlelte. Nem értette a fiút, már arra gyanakodott, bizonyára kínos neki, ha együtt látják őket, hogy szégyenkezik miatta. Karcsi ilyenkor mindig hevesen tiltakozott, de a lányt ez nem győzte meg. Volt egy srác, aki ha nem is barátja, de a haverja volt a fiúnak. Péter más volt, bohém, s utazgatott a nagyvilágban, élvezte az életet. Imponált a lánynak, csodálattal nézett a fiúra, aki, amikor találkoztak, bókokkal halmozta el Katit.

Meg is lett az eredménye. Karcsi egy napon levelet kapott. Mikor elolvasta a tömören fogalmazott, rideg levelet, arca olyan sápadt lett, mint akiből elszállt a lélek. Napokig nem tért magához, majd megfogadta, soha többet szerelem, soha többet barát. Ők ketten ugyanis összejöttek, s hogy ne nyomja rá kapcsolatukra senki a bélyeget, elköltöztek a fővárosba.

Azóta úgy él, mint a remete. Együtt az édesanyjával, aki pedig nem bánná, ha találna valakit, aki unokával ajándékozná meg. Erre azonban nincs sok esély. Gyűlölettel a szívében éli napjait, nem szereti a jókedvű embereket. Nem ünnepel születésnapot, nincs karácsony, sőt, egyenesen utálja a jeles napokat. Valahol mélyen megértem a fájdalmát, azt azonban nem, hogy a gondokkal, problémákkal vegyített életet miért tesszük szándékosan elviselhetetlenné?

Ha Karcsi nem merül el annak idején az önsajnálatba, ma lehetne családja, barátja, akik megköszöntenék születésnapján, együtt díszíthetnék fel a karácsonyfát, s rakhatnák alá az ajándékot, amit gyermeki örömmel közösen bontanának fel.

Nem ez lenne a természetes?

Hozzászólások

@

Küldés