Rohanás

Puha Andrea 2011.6.28. 4:09

Veszettül rohanok. Elmosódik körülöttem minden. Foltokat látok az arcok helyett.

Emberek vannak, nevük nincs. Épületek vannak, jellegük azonosíthatatlan. Széket érzek a fenekem alatt, de nem tudom, az hol van. Megfogok egy kezet, még meg se melegedik, elengedem. Szólnak hozzám, de mire megértem, már nincs előttem senki. Rohanok. Rohan mindenki.

Aztán lassítani kezdek, és megfigyelő állásba helyezkedem. Állok. Mindenki más fut. Zaklatottak az arcok. A testek egymásba gabalyodnak, elszakadnak egymástól. A könnyek még el se erednek, már fel is száradtak. Szavakat hallok. Súlyos szavakat, melyek elhangzanak és megsemmisülnek. Senki sem értékeli őket. Félbehagyott tettek lógnak a levegőben. Gyorsan felhajtott felesek párolognak, a bor vizezett és a földön folyik. Köd terjeng, sűrű és kormos. Senki sem lát semmit, mindenki beleburkolózik. Óv és eltakar.

Lassú sétába kezdek. Megtapasztalom, hogy a föld kemény és meleg a nyári naptól. Elkezdem látni az épületeket. Beülök a Colombusba és kérek egy pohár bort. Savanyú az íze, de jólesik. Kortyolgatom. Rálátok a Dunára, a Budai várra, a Szabadság-szoborra. Ellep valami jó érzés. Nyugalom. A táskámban kotorászom, a fényképezőgépet keresem. Felszisszenek. A könyv lapjai megvágják a bőröm. Nézem a kibuggyanó vércseppet, szopogatom az ujjam. Érzem a vér sós ízét a számban, érzem, hogy szúr a vágás helye. Jó érezni. Tisztelem az érzést. Nem félek átélni. Belelapozok a könyvbe, a szavak elözönlenek, és én úszom bennük. Megértem minden szó súlyát és nem félek a jelentésüktől. A pohár után nyúlok. Kortyolok egyet, érzem, hogy a savanykás íz szétterjed az ízlelőbimbóimon, és ahogy a bor lecsusszan a torkomon, ellötyög majd megtelepszik a gyomromban.

Érzem, hogy élek.

Potháczky Angéla fotója

(A felvételen a szerző)