Szombat éjjel

Póda Erzsébet  2009.7.22. 8:19

Ekkor történt, hogy a benzinkút parkolójában megláttam: őt...!

Eszméletlenségig fáradva a hosszú utazástól megálltam egy benzinkút parkolójában. A volán mögött pihentem, vagyis csak próbáltam: félig szenderegve üldögéltem.

És akkor megláttam őt!

Érkezése egy pillanat alatt teljes frissességre ébresztett. Sportautója gumijait csikorgatva robbant be, csaknem levitte az autóm visszapillantó tükrét – fél milliméter mentette meg a leszakadásról. Olyan helyen állt meg, ahol minden ideérkező láthatta, mert mindenkinek manőverezve kellett kitérnie. Aztán kipattant a csillogó fekete autójából. Volt vagy egyhatvan magas..., húszas évei vége felé. Divatos ruhában, mindkét kezén ormótlan karóraszerűség. A bal kezén lévő, gondolom, a pontos időt mutatta – természetesen a különböző időzónákkal. A jobb kezén barométer lehetett: levegőhőmérséklet, nyomás, időjárás-előrejelzés... Nyakában rablánc vastagságú arany ékszer. Csoda, hogy e súlyok viselése mellett olyan fürgén tudott mozogni.

Felnyitotta a motorháztetőt. Kicsit gyönyörködött a látványban, majd a benzinpumpához szaladt. Letekert jó három méter törlőpapírt, majd rohanó léptekkel a csomagtartóhoz sietett, elővett három különböző flakont, és az autó tetejére tette. Az egyikkel a szélvédőt mosta, a másikkal az ablakokat, a harmadikkal a halott szúnyogokat és egyéb bogártetemeket törölgette le az autó pléhborításáról. Amikor a papír „elfogyott”, új és újabb darabokat szakított le a nyilvános tekercsről. Ideszaladt, odaszaladt, szaporán szedte a lábát, mint aki siet valahova. Az első flakonból spriccelt, aztán a másodikból, végül a harmadikból – a megfelelő sorrendben. Közel hajolt a motorházhoz: észrevett valami nem oda valót, amit kipiszkált. Aztán súrolt, glancolt. Minden apró részt, minden apró felületet. Közben persze divatos zenétől(?) dübörögtek a hangfalak.

Eltelt fél óra. Teljesen felfrissültem, folytathattam volna az utat. De már úrrá lett rajtam a kíváncsiság: hogyan fog a „sztori” végződni?

Sehogy. Újabb fél óra szaladgálás, spriccelés, törölgetés következett. A fiatal pasi ide-oda rohangált: az autója eleje és hátulja, meg a benzinpumpa nyilvános papírtekercse között. Mintha a világ legfontosabb dolgát tette volna, úgy polírozta fekete sportautóját... Én már egy piszkos foltot nem láttam rajta, de ő még mindig tisztítgatta, simogatta.

Csalódottan gyújtottam be a motort, és tettem be a sebességet. Azt hittem, kiderül végül, hogy így éjjel, kevéssel éjfél után, a fiú siet vissza a diszkóba, talán valamilyen buliba, esetleg megérkezik álmai nője, vagy éppen hozzá készül. De nem. Ő az autójával akarta tölteni a szombat éjszakát, édeskettesben. Lassan gurultam ki a parkolóból, hogy lássam, végül ő is begyújtja a motort, és útra kel. Ám ő újabb darab papírt szakított le a tekercsről, spriccelt és törölt.

Már csak egy kérdés motoszkált bennem, mikor elhagytam a pihenőhelyként kiszemelt benzinkutat. Vajon tényleg ez a sportautó a fiatal, egyhatvan magas pasi életének egyetlen értelme, vagy valami egyéb defektusról lehet szó...?

Aztán nem törtem tovább a fejem, hiszen: mindenki valamilyen. Van, aki normális, van, aki nem. És akad olyan is, aki ez is, az is. Egy valamit azonban nem irigylek: azt a lányt, aki esetleg ebbe a fiúba lesz szerelmes.

Bár meglehet, ez a pasi már megtalálta élete igazi párját...

Hozzászólások

@

Küldés