Kamaszkori korszakok

Dráfi Emese 2010.5.11. 5:13

Orbán Krisztina, Hagyjon békén tanító néni! című cikkét elolvasva, hirtelen eszembe jutott valami.

Lányom majdnem tizenhét éves. Sokat gondolkozom azon, vajon jól neveltem-e? (Mert való igaz, a nevelés már véget ért, most a támogatáson a sor, azon, hogy biztos háttér legyek neki, és a fiamnak is).

A lányomnak volt egy érdekes időszaka: tizenkét évesen rocker lett! Nyurga, vékonydongájú lányom egy szép napon bejelentette: „Anya én mától rocker vagyok.” Gondolom, a tapasztalt szülők tudják, mivel jár ez. Nem? Minden fekete – a lányomnál legalábbis –, rondábbnál rondább, halálfejes, ördögmintás pulóverek, trikók, lógó, szakadt nadrág, teletűzdelve biztostűkkel, hatalmas bakancs, és a fekete körömlakk, mint izgalmas kiegészítő… Ja, és majd´ elfelejtettem a piercinget, amit mindenáron szeretett volna mindenféle helyekre berakatni. Egy ideig figyeltem, próbáltam követni az eseményeket, éppen mivel rukkol elő, és természetesen lebeszélni. De hiába! Mert nem volt hatása szép és csúnya beszédnek, fenyegetésnek, lelki szövegnek, meg annak, hogy: „Édes gyerekem ezt így nem illik.” Meg: „Hülyeség egy harmincöt kilós gyereknek egy őrült nagy bakancs a lábára, el sem fogod bírni!” Meg: „Mit fognak szólni a többiek?” (Megjegyzem, ez a mondat volt a leghatástalanabb.)

A hab a tortán az volt, hogy akkoriban református hitoktatóként jeleskedtem a Marianum Egyházi Iskolában, és a lányom is odajárt. Érdekes szituáció, nem? Tanító és egyben szülő, akinek „rocker korszakát élő” gyermeke épp abba az iskolába jár…

Egy ideig sopánkodtam, próbáltam hatással lenni rá, de minél inkább szerettem volna, hogy abbahagyja, annál inkább provokált. Mindenki hozzászólt a helyzethez (amit utáltam): a szüleim, a testvéreim, a barátaim. Mind-mind elláttak baráti jó tanácsokkal úgy, hogy gőzük sem volt a helyzetről. Mélyen tisztelt kollégáim is próbáltak „jó tanító” módjára tanácsokat adni, hogy: beszéljek már a fejével, mert hogy néz ki…? Aztán, mikor megkérdeztem tőlük: „Hát ti nem voltatok rockerek?” – mély csönd következett.

És akkor stratégiát váltottam. Nem érdekelt tovább a dolog, hagytam a lányom, hadd aggasson magára, amit akar! (Kivéve száz fülbevalót, és a piercinget.) Megvettük együtt a ronda fekete trikókat: volt köztük halálfejes és ördögös, ami nagy botrányt keltett a képmutató iskolában. (Mindenki tudja, hogy a rockerek tulajdonképpen lázadnak valami ellen, legyen az család, vagy társadalom …)

Tudtam, hogy normális esetben rövidesen véget ér ez az időszak, és akármilyen hihetetlen, voltak jó oldalai is ennek a „rockerségnek”. Például az amúgy nagyon szép lányom, akit mindenki megnéz az utcán, ebben az időszakban igazán nem volt csinosnak mondható. Így nyugodtan kiengedhettem, nem félve attól, hogy megáll mellette egy autó. Vagy például nem volt kint a dereka a csípőnadrágból, nem volt mély kivágás sem a ruháján, és nem volt igénye tűsarkú cipőkre sem

És nem utolsó sorban, mindez nem húszas éveiben jutott ez eszébe…

Így telt egy év. Aztán egy szép napon lányom reggel kinyitotta a szekrényét, és így kiáltott fel: „Anya, mit vegyek fel? Minden cuccom fekete!”
„Persze, szóltam oda, tegnap is vettünk egy fekete pólót, vedd fel azt!”
„De anya, nem látod, hogy nincs más színű ruhám? Hol van a ciklámen blúzom, amit a múlt évben vettünk?”
És elkezdte kidobálni a ruhákat, én meg csak néztem, mint a moziban, mi történt a gyerekkel? Aztán lassan rájöttem. Arcomon átsuhant egy kis mosoly. Hál´ Istennek véget ért a rockerkorszak.

Délután körülnéztünk a városban és vettünk egypár színes trikót. Lassan, de biztosan rocker trampli lányom újra a régi lett.