Méhecskék, pecsétek
Egy középiskolás diáklány elmélkedései.
Egy nap hazafelé menet meghallottam, amint egy anyuka kérdezgette a kislányát: "Most már elég! Mondd el szépen, mit mondott! Őszintén! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyen lelkileg..."
Csak ennyit hallottam a beszélgetésből, de elég is volt. Eszembe jutott néhány régi emlék. Mondatok, amelyek nekem szóltak a régi alapiskolás tanáraimtól. Feltámadt bennem a megalázott, magatehetetlen kislány, amilyen akkoriban voltam. Nagy szám volt mindig, de nem akartam az anyukámat bajba keverni, ugyanis ő is ugyanabban az iskolában tanított, hittant. A kilenc alapiskolában töltött évem alatt hét osztályfőnököm volt. Először egyházi iskolába jártam.
Elsős koromtól szekáltak a tanárok, mert soha nem viseltem el az igazságtalanságokat, volt saját véleményem és szerintem ez nekik nem tetszett. Másodikos koromban egyszer nem csináltam meg a leckémet. Volt egy pici füzetünk, mindenkinek, amibe nem jegyeket kaptunk, hanem méhecskéket pecsételtek. Ez volt a mi kis kaptárkánk. Aki jól teljesített, piros méhecskét kapott, akinek nem volt kész a leckéje, fekete méhecskét. Aznap tehát odajött hozzám az osztályfőnököm, hogy megnézze a leckémet, de ugyebár nekem nem volt kész. Elfelejtettem kinyitni a kaptárkámat, hogy egy fekete méhecskét kapjak. Ezen felháborodva az osztályfőnököm megtépte a fülemet (tudni kell, hogy nekem ekcémás volt a fülem és nagyon érzékeny), rögtön el is kezdett vérezni. Persze elkezdtem sírni, de nem azért, mert megtépte a fülemet, hanem mert nagyon fájt! Aznap délután elmeséltem a történteket az anyukámnak. Ő másnap reggel beszélt az osztályfőnökömmel, aki persze mindent tagadott. Anyukám tudta, hogy igazat mondtam, hisz a fülemen is látszott a cibálás helye, de nem veszekedett, csak annyit mondott: Ha nincs kész a leckéje, büntesd meg, de a fülét hagyd békén!
Becsöngettek. Rettegve ültem a padban, készen állva arra, hogy most biztos nagyon meg fog szívatni. Nem kellett sokáig várnom... Bejött, és megkérdezte az egész osztálytól, hogy ki látta azt, amint meghúzta a fülemet? Persze senki nem merte azt mondani, hogy ő látta. Mindenki félt tőle. Megkérdezte külön a padtársnőmtől is. Ő az mondta, igenis látta. Erre azt felelte az osztályfőnök: Hát persze, te vagy a legjobb barátnője! Még szép, hogy mellette állsz! (Ettől a barátnőmtől el is tiltottak, mondván, hogy rossz hatással vagyok rá, tehát még barátnőm sem maradt!)
Ezek után talán nincs is mit csodálkozni azon, hogy minden nap szimuláltam, csak hogy ne kelljen iskolába mennem, ne kelljen találkoznom a tanárnővel. Akkor kezdődött a migrénem. Az tényleg igazi volt, de ezt persze nem hitte el. Elküldött pszichológushoz, aki azonban semmi rosszat nem mondott rólam. Ez a tanárnő nem csak engem bántott, hanem az egyik ducibb osztálytársnőmet is. Az egész osztály előtt megalázta, kiabált vele, és ami a legrosszabb, mindig azt mondta neki, hogy olyan kövér, mint egy rozmár. Ezt a kislányt aztán átvitték egy másik iskolába.
És ezek még csak az első-másodikos éveimben történtek. A harmadik osztályban szerencsére egy nagyon jó osztályfőnököt kaptunk. De persze (miért is ne?), ő csakhamar elment anyaszabadságra. Tehát minden kezdődött elölről!
Jött egy újabb, az elsőhöz hasonló tanárnő, és a következő megintcsak rá hasonlított. Azt még hozzáteszem, abban az időben az öltözködésemmel lázadtam, és azt se nézték jó szemmel (amiatt is sokat bántottak) – ezt viszont én élveztem. Aztán megelégeltük a sok problémát, átmentem egy másik iskolába. Ott sokkal jobban éreztem magam, bár ott is történtek igazságtalanságok. Tizenkét évesen rá kellett jönnöm, hogy az élet csupa igazságtalanságból áll. Azt a diákot mindig jobban szeretik, aki csalva szerzi meg a jobb jegyet. Sajnos, ezt tapasztaltam. Tehát, már az iskolában megtanuljuk, hogyan kell csalni...
Most középiskolás vagyok. Azt hittem, itt minden más lesz. Nem lett más. Azt tanuljuk, hogyan csaljunk a jobb jegyekért. Persze van kivétel is, de nagyon kevés az olyan pedagógus, aki azért tanít, mert szeretné átadni a tudását, és mert szereti a munkáját és a diákokat.
Lassan felnőtté válunk, s közben már az iskolában megtanuljuk elviselni az igazságtalanságokat. Sajnos, amit leírtam, az mind igaz és nem kitaláció. Bárcsak az lenne...!
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Mennyi szabadság jár nekik?
Első szerelem, alkohol, új baráti kör – mindez gondokat jelenthet a tizenévesek (szülei) számára.
2017.6.29. 3
Tiszta erőből nyár
Minden szülő életében eljön a pillanat, mikor gyermeke kamasszá érik, és már nem a szüleivel képzeli el a nyaralást.
2015.7.21. 8
Kamaszkori átalakulások
Hétvégén pirosra festette a haját. Hétfőn piercinget akart az orrába rakatni, egy (szerinte) gyönyörűséges karikát.
2015.5.19. 24
A kamaszkor testi változásai
Szinte egyik napról a másikra válik az addig aranyos kisgyerek nagyszájú, nyurga, elégedetlen kamasszá.
2015.3.31. 15
A kamaszkor kérdései
A legtöbb szülőt, bár készül rá, mégis váratlanul éri, amikor beköszönt gyermeke kamaszkora.
2015.3.5. 13
A tinik és a nyár
Néha azt gondolhatja az ember, hogy a feje tetejére állt a világ, nincsenek a helyén a dolgok, hiszen amit látunk, meghökkentő.
2012.7.6.
Kamaszkori korszakok
Orbán Krisztina, Hagyjon békén tanító néni! című cikkét elolvasva, hirtelen eszembe jutott valami.
2010.5.11.
A tinik és az alkohol
A tizenévesek mindig is szerettek volna sok mindent kipróbálni. Ám az alkohol régebben inkább csak a fiúkat vonzotta.
2010.3.9.