Mint a sánta kutyát

Madarász Ildikó 2010.5.21. 11:27

Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mond igazat.

– Biztos?
– Aha!
– Tutira?
– Persze!
– Isten bizony?
– Igeeen...
A gyanú árnyéka rávetült. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mond igazat. Tudtam, miközben ő még nem is sejtette, hogy lebukott. Megint. Már megint, és ismételten. A fiam lassan, levegővétel nélkül, lehajtotta a fejét. Tisztában volt a helyzettel.

Nem tudom, hogy mi játszódik le ilyenkor a fejében.

Szidja magát? Vagy szid engem? Vagy szidja a helyzetet? Arra gondol vajon, hogy jobb mesét kellett volna kitalálnia? Vagy a mesét máskor előadni? Vagy néha, azért megszólal benne a lelkiismeret? Rájön, hogy megint rossz utat választott?
„Gondos” szülőként ilyenkor mindig elmagyarázom a tízparancsolat idevágó pontjait (legalább századszor) határozottan, először megpróbálva nem kiabálva beszélni az esetről. Aztán általában – az eset súlyától függően – azért valahogy, mindig felemelkedik a hangom, és már azt veszem észre, hogy a kutya is a házába kullogott az udvaron.

Hazudós lett a gyerekem!

Már lassan azt veszem észre, hogy semmiben nem mondd igazat. Vagy csak azt akarom észrevenni, ha hazudik? Furcsa dilemma! Szóval, adott egy 14 és háromnegyed éves fiú gyerek (pont egy évvel vagyunk túl az Adrian Mole-i koron) és nem tudom eldönteni, hogy hányadán állunk vele.

Kis dolgokkal kezdődött:
– Mostál fogat?
– Igen!
– Biztos?
– Megyek...!
– Fésülködtél ma? – Hát persze!
– Nem nagyon látszik!
– Vagy mégsem?
Kicsit nagyobbakkal folytatódott:
– Kaptál ma jegyet?
– Á, semmit!
– Én Erzsi nénitől nem így hallottam!
– Ja, arra a hármasra gondolsz? Azt el is felejtettem!
– Ugye az esőben nem bicajjal mentél suliba?
– Nem, dehogy, nem vagyok bolond!
(Pár óra múlva) – ...És ma az esőben akkorát faraltam... - szólja el magát vacsora közben.
És már légballon méretűvé vált:
– Fiam! Tényleg nincs ebben a félévben több jegyed?
– Nincs, hát hogy lenne?
– Beszéltem az osztályfőnököddel! – Néma csend. – Beszéltem vele! Hallod? – Lehajtja a fejét...

Mi lehet a gond velünk?
Átolvastam az idevágó összes fejezetet a neten. Kikértem okosabb emberek tanácsát. Beszéltem többgyerekes anyukákkal. Elmentem fogadóórára. (A szülőiről lemaradtam, mert valahogy nem volt róla tudomásom...) Már szakemberen gondolkodom...

Azt olvastam, hogy a kölcsönös bizalom a legfontosabb. Hát, én ennél bizalmasabb nem nagyon tudok lenni a gyerekkel, mindent megbeszélek, megbeszélünk vele, ami az emberileg lehetséges egy szülő gyerek viszonyban, szinte csak az intimszféránk marad tabu, aminek tabunak is kell hogy maradjon a számára.

Nem faggatom. Nem kérdezem nap, mint nap. Hagyok neki teret. Nem akarok állandóan mindent tudni róla. (Persze ezt csak nagy fegyelemmel és nagy figyelemmel tudom megtenni, mert ki az, aki nem akar mindig és mindent tudni a gyerekéről...) De mindig meghallgatom, ha mondandója van a számomra. Minden kérdésére válaszolok. Mindig segítünk neki. Ha kéri. Meg ha észrevesszük, hogy segítségre szorul. Ja és persze akkor is segítünk neki, ha ő ebből köszöni nem kér, de mi tudjuk, hogy ez csak a javára válik. (Pl.:angol szavak szúrópróba- szerű számonkérése, s felsüléskor, testvérrel támogatott szótanulás).

Azt írják, hogy nem szabad büntetni a hazugság miatt. Csak megbeszélni. Nem szabad megszégyeníteni, hagyni, hogy megszégyenüljön. Csak körön (családon) belül kerüljön sor a számonkérésre. Nem kiabálva. Higgadtan. Nem szeretetmegvonással. De az Isten szerelmére, ki tud higgadtan agyonütni egy gyereket, mert én ilyenkor szinte szétrobbanok, főleg a sokadik és a háromszáznegyvenhetedik eset után…?!

De a legutóbb elnémultam. Már elfogytak a szavaim. Olyan szövevényes meseegyveleget hallgathattam végig, többszereplős történetben, hogy a végén már szinte büszke voltam, hogy hogyan is tudott ilyent kitalálni. (Fogalmazásból általában ötösöket szokott hozni. Talán nem véletlenül...) A történet végén persze megkérdeztem: tuti-e, hogy így történt? Meg aztán feldobtam az ötletet, hogy ennek egy pillanat alatt utána tudok járni, de ő csak bíztatott, hogy nyugodtan...

Nagyszerű pókerjátékos válhatna belőle! Vagy, esetleg már ő a pókerjátékosok következő nemzedékének csiszolatlan gyémántja? Háromszori rákérdezés után a szeme sem rebbent. Már majdnem elhittem… De én mégis csak az anyja vagyok, előttem minden kártyalapja áttetsző. Tanácstalanná váltam. Etetem, itatom, ellátom, gondoskodom minden kényelméről, figyelek rá, segítek, tanítom, óvom, elengedem, megkapja a megfelelő szeretet muníciót… Akkor mi a baj? Hová lett a bizalom? Miért fél az igazságtól? Miért fél a büntetéstől, hisz soha nem húztuk deresre? Miért fél megmondani, hogy tévedett, hogy valami nem sikerült? Hol és mikor vesztettük el a bizalmát? A szülő hibája. Olvasom. De akármennyire mélyre ások, nem találom, hogy hol szakadt el az a láthatatlan zsinór, a bizalom szála, ami hozzánk kötötte. Kamaszodik, majd kinövi -- nézem a véleményeket egy másik helyen. De ez nem újkeletű történet, csak mostanában tetőzött. Így maradt a bizakodás. Maradt a remény, hogy nem lesz ez így mindig...