Bejárónők és bébiszitterek

Fülöp Éva  2006.11.3. 19:32

Magdaléna egy fürge, szorgos középkorú hölgy volt, aki minden héten átutazott Magyarországról Ausztriába…

…hogy takarítással és egy idős hölgy gondozásával megkeresse a pénzt, amiből nem csak ő, hanem a gyerekei családja is jól megéltek. Ez 1995 őszén történt, amikor egy ausztriai családnál laktam három hónapig cserediákként. Magdaléna náluk takarított minden délelőtt. Mondanom sem kell, nagyon megörült nekem, hiszen végre tudott valakivel beszélni, mert néhány alapszó kivételével egy kukkot sem értett németül. Mikor én hazajöttem az iskolából, Magdaléna még takarított és bőven akadt mondanivalója.

Ez volt az első találkozásom egy bejárónővel. A mi családunk, mint minden „rendes“ posztszocialista család, saját kezűleg takarított. Erre a tevékenységre volt szánva a szombat délelőtt és bevallom, sosem volt a kedvenc időtöltésem, de muszáj volt besegíteni.

Az osztrák családban megtapasztaltam, hogy egy dolgozó nőnek nem feltétlenül az a sorsa, hogy hazajövetel után egy újabb műszak kezdődjön a számára. Az ottani „anyukám“ Luisa, munkából hazajövet, összeütött egy gyors vacsorát, és mire mindenki hazaért, már csak annyi volt a teendője, hogy jót beszélgessen a férjével és gyerekeivel. A mosatlan a mosogatógépbe került, a szennyes a szennyeskosárba.

Reggel aztán jött Magdaléna, bekapcsolta a mosogatógépet és a mosógépet, kiteregetett, kivasalt, elrakta a tiszta tányérokat, porszívózott, port törölt, sőt még a gyerekszobában is rendet rakott. Olykor még elugrott bevásárolni egy előre megírt lista szerint, elvitte a tisztítóba az öltönyöket és megsétáltatta a kutyát.

A nagymamám takarítási mániában szenved. Naponta képes letörölni a port, minden hónapban megtisztítja az ablakokat és még a falakat is portalanítja olykor-olykor. Hát egyértelmű, hogy ezt nem örököltem utána, sosem volt szenvedélyem a takarítás. Viszont a tiszta lakást szeretem.

Egy bejárónő keresése akkor jutott eszembe, mikor pár hónapos kisbabám gondozása mellett még vizsgákra is kellett tanulnom. Felállítottam a prioritásokat: első a gyerek és a férjem, utána az iskola és utolsó sorban jöhet a lakás. Csakhogy a lakásra már nem jutott mindemellett idő. Amikor a kicsi aludt, én tanultam. Esténként a férjem is besegített, vasalt, mosogatott. Elkezdtem egy megbízható bejárónő után kutatni és nemsokára találtam is egyet. Egyik barátnőm ajánlotta és én izgatottan vártam, milyen is lesz az első takarítás. Megérkezett, átöltözött és villámgyorsan végigtakarította az egész lakást. Azóta nagyon jó, baráti viszony alakult ki közöttünk. A kislányom is szereti, minden alkalomkor együtt takarítanak, és jól szórakoznak együtt.

Kisgyerekkoromban az anyukám nem adott bölcsődébe, hanem Juliska néni vigyázott rám, aki az utcánk túlsó végén lakott. Bár sok emlékem nincs ebből az időszakból, tudom, hogy jól éreztem magam nála. Nem én voltam az egyedüli gyerek -- Juliska néni egy kiscsoportos magánóvodát üzemeltetett a lakásában. Amikor már ovis lettem, sokszor csöngettem be hozzá egy saját kezűleg szedett ibolyacsokorral, aminek nagyon örült.

Én is elkezdtem szeptemberben dadust keresni a lányomnak. Sokat gondolkoztam, hogy bölcsőde, vagy óvoda lenne a jó megoldás? De valahogy nem voltam meggyőződve arról, hogy eljött már az ideje. A lányom még csak januárban lesz két és fél éves, ezért az óvodában, szeptemberben, még nagyon kicsi lett volna -- a bölcsiben pedig nagy. Azon kívül nem szerettem volna azt, hogy miután megszokja a bölcsőde kollektíváját, rögtön átkerüljön a megint csak új óvodába. De mert nagyon vágyódtam már vissza a munkahelyi nyüzsgésbe, úgy döntöttem, keresek egy megbízható dadust.

Megint egy barátnőmtől kaptam a tippet. Az ő fiára vigyázott egy ideig egy hölgy és a barátnőm meg volt elégedve, ezért jó szívvel merte ajánlani. Így hát elmentünk a kicsivel „terepszemlére“. A gyerek gond nélkül bement az idegen lakásban és egy kis anyához bújás után elkezdte felfedezni a terepet. Második alkalommal elvittem az anyukámat is a dadus-jelölthöz, érdekelt az ő véleménye, megérzései.

Mivel minden pozitívnak mutatkozott, harmadik alkalommal egyedül hagytam a dadust és a lányomat egy fél órácskára. Pityergett szegény, hullottak a könnyei, de nem volt hisztizés, sem visítás. A következő napon már egy órára hagytam ott a kicsit egyedül. És lám – a gyerek nem sírt, nem pityergett, fültől-fülig mosollyal várt engem az ajtóban, mikor érte mentem. Azóta nyugodt szívvel bízom a hölgyre a gyerekemet. Együtt játszanak, főznek, virágot öntöznek és megetetik a morgós cicát, ami nem szereti a gyerekeket, de a cica-nasit annál inkább!

A jövő héten belépek dolgozni. A lakásomat minden héten egyszer tetőtől-talpig kitakarítja a bejárónő. A gyerekemet délelőttönként szórakoztatja a dadus, én pedig nyugodt szívvel visszatérhetek a felnőttek világába. Jó ezt így megtenni, segítséggel. Mert a megmaradt szabadidőmet csakis a számomra legfontosabb emberekre fordíthatom és ez nagyszerű dolog.

Mára már elmúltak azok az idők, amikor egy „rendes“ családban csakis saját kezűleg lehet boldogulni, egyre többen jönnek rá, hogy a nőkre háruló sok-sok feladattól nem kell tönkremenni. Elég segítséget keresni és az élet mehet tovább.

Hozzászólások

@

Küldés