A magyar népszínmű

Cseh Gizella  2009.4.21. 19:56

Ha a XXI. század elején egy kortársunk előtt kiejtenénk ezt a szót: népszínmű, valószínűleg zavarba jönne, sőt tanácstalan lenne.

Hősünk lelki szemei előtt – a legjobb esetben – felsejlene egy színpad, egy csinos menyecske (talán éppen Blaha Lujza), esetleg egy duhaj legény ábrázata (lehet, hogy hallott már Tamássy Józsefről), avagy egy örökké víg, csak daloló-táncoló, pántlikás faluközösség ködbe vesző képe. Hősünknek talán rémlene egy hajdani népszínmű-előadás megsárgult fotográfiája a dédnagyanya albumában, A falu rossza vagy A sárga csikó címe, esetleg a Nyisd ki babám az ajtót vagy a Zöldre van a rácsos kapu festve egy-egy foszlánya.

A XXI. század valóságára népszínműveink ismerete azonban már nem jellemző. A mai közvélemény ijesztően keveset tud arról a műfajról, amelyik a múlt század végén még frenetikus sikereket aratott, amelyet a magyar irodalom és közművelődés történetében egyszerre minősítettek „áldottnak és átkozottnak”, s amelyről száztíz–százhúsz évvel ezelőtt még csak nem is feltételezték, hogy valaha is kihal.

Mi is tehát a népszínmű? Amit tudunk: a zenés–táncos népszórakoztatás egyik változata.

Eredete szerint a bécsi színpadokról származott át hozzánk, majd kiegészülve a francia romantika vonásaival, a helyi népies hagyományokkal, adottságokkal és szereplőkkel, fokozatosan új formát öltött.

Mire az idegen hatások lekoptak, a népszínműben az egyetlen sajátos magyar műfajt üdvözölte fél Magyarország. Móricz Zsigmond, akit váltig izgatott a népszínmű parasztvilága, valamikor a XX. század során az alábbi módon vélekedett róla: „Ezt a műfajt a magyar színpad hozta létre, s éppen ezért lett olyan termékeny, mert a magyar színpad tradícióinak ez a leghűbb őrzője és ápolója.”

Gyulai Pál pedig nem kevesebbet várt a népszínműtől, mint a honi népdráma, polgári dráma, bohózat és operett kibontakozásának esélyét. Részben igaza lett: e szemlélet nyomában a századvégen Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond tettek meg jókora lépéseket a népdráma és a hiteles parasztábrázolás felé. Holott korábban, az 1870-es évek elején az Abonyi Lajos-féle népdráma nem kellett; stílusát tekintve egyetlen népies operettünk, pontosabb műfaji meghatározással daljétákunk, a János vitéz is közelebb áll tradícióit tekintve a népszínműhöz, mint a valódi értelemben vett, a Jacques Offenbachtól eredeztetett francia alkotástípushoz.

Népszínműelemek az iskolai színjátszás közjátékaiban és Csokonai Vitéz Mihálynál is bőven akadtak, de a népszínmű merőben új, komoly műfaji megszületésének pontos dátuma van: 1843. Ekkor mutatta be a Nemzeti Színház Szigligeti Ede A szökött katona című darabját. A reformkorban vagyunk, amikor Korpádi Gergely lázadásában a honszeretet fölényes győzelmet aratott, a következő kiemelkedő alkotásban, a Csikósban pedig már előrevetítődnek a márciusi események, hiszen addig még nem történhetett meg, hogy az alárendelt szerepet játszó jobbágy fölényes győzelmet arasson nemesura felett. Nemcsak ebben az alkotásban, de a korabeli népszínművek többségében is.

E merészséget a népszínmű további fejlődésében hiába keresnénk: híven követte az idő változásait. A nemzeti lét puszta megőrzésének korszakában a színpadot is megülte a csend, majd a kiegyezés végérvényesen vasárnapi köntösbe bújtatta és idillé varázsolta át a műfajt, amely így az önvigasztalás eszközévé lett: egy egész nemzet akarta elhitetni önmagával, hogy Világosnál korántsem szenvedett vereséget, hanem győzelmet aratott ezzel a tiszta lelkű romlatlan néppel, amely vitathatatlanul boldog, hiszen tagjai örökké csak táncolnak és dalolnak. A népszínmű tehát a valóságtól való menekülés szószólójává lett, amely Hevesi Sándor meghatározása szerint „Sohasem volt reális, mert sohasem is akart az lenni! (...) Meseszerű, sőt hazug parasztvilág volt. Valótlan műfaj, és szépségei jórészt valótlanságából fakadtak.”

Színpadjainkat bőségesen árasztotta el ez a színjátékfajta. Jó részük silány termés volt, de akadt kivétel is. A legjobbak, Tóth Ede darabja, A falu rossza páratlan a maga nemében. A sárga csikó és Csepreghy Ferenc másik darabja, A piros bugyelláris szintén örök életű népszínműveink közé tartoznak. És a folytatás? Sikeresebb darabok – sikeresebb szerzőktől, majd tucatdarabok – tucatszerzőktől. Évtizedeken keresztül. Majd a vég: 1906 illetve 1908.

Majd egy végső ellentmondás: a népszínmű az amatőr színpadokon még évtizedekig élt tovább, sőt virágzott...

A népszínmű tehát egy forrongó korszak terméke. Keletkezésekor a polgárosodás és a városiasodás útján éppen akkor induló Pest–Buda kedvelt műfaja volt. Népszerűségét az önkényuralom korában is megőrizte, mint a nemzeti öntudat ápolását legfontosabb feladatának tekintő műfaj. A kiegyezés után jellege megváltozott, elsősorban szórakoztatni akart. Közönsége is módosult, a fővárosi társadalom felsőbb rétegeinek igényeit már nem tudta kielégíteni, s egyre inkább a kispolgárság műfajává lett. Hatásának legfontosabb összetevője az volt, hogy közönségének minden eleme magyarnak érezte, hiszen falun játszódott, parasztok között, akik népviseletben (!) jártak–keltek, magyar nótákat énekeltek, csárdást táncoltak. Az 1870-es évek végén zárult le a népszínmű átalakulásának folyamata, amely egyértelművé tette a stilizált változat végleges győzelmét.

Most már megállapítást nyerhet az a tény, hogy a népszínmű jellege az 1840-es évektől egyre csak változott, azaz hosszú út vezetett a liberális és demokratikus elvektől az idillikus egyhangúság talajára, ahonnan egyenes út vezetett tovább, a kihalás felé.

Írásunk a Katedra, 2004. 11. évf. 9. sz. cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés