Az utolsó lenyúzott bőr 1.

Sebők Zsófia  2007.11.17. 21:39

A Da Vinci-kód és Dan Brown többi könyve.

Azt hiszem, tulajdonképpen nem is vágtam volna ilyen nagy fába a fejszémet, és nem írtam volna meg a következő cikksorozatot, ha bizonyos dolgok nem történnek meg velem. Nevezetesen: nem nézem meg A Da Vinci-kód titkai című, rendkívül egyoldalú (és sokszor nevetséges) dokumentumfilmet, nem találkozom soha Lewis Perdue nevével, és nem kerül a kezembe harmadszorra is Dan Brown példátlanul sikeres könyve. Mivel viszont ezen dolgok mégis megtörténtek, így módfelett viszketni kezdett a billentyűzetem, és meg kellett vakarnom szegényt: papírra (azaz monitorra) kellett vetnem ezt a többrészes gondolkodót.

Igen, cikkem műfaját gondolkodónak neveztem el, mivel nem lenne képem dokumentumként közzé tenni, s ezzel kijelenteni, hogy mindaz, amit a következőkben leírok, való és változtathatatlan igazság. Csupán kérdéseket teszek fel, s a magam módján megpróbálok válaszokat találni, aztán itt-ott nevetek egy jót a fentebb említett „dokumentumfilmen” (talán nekik sem kellett volna így titulálni a DVD-t), és elmondom abszolút szubjektív véleményemet, merthogy nekem olyanom is van. És bár már eléggé elültek a hullámok, mégis úgy döntöttem, hogy lenyúzok egy utolsó bőrt a témáról. Nem is istenítem Brownt, és nem is vagyok ellene, egyelőre azonban csak ezen két véglet valamelyikével találkoztam az újságokban, a tévében, a könyvesboltokban… Sajnos olyan tanulmány még nem született Brown bestselleréről, amely a két véglet közt állna, úgyhogy ez is azon indokaim közé tartozik, amelyek miatt megírtam gondolkodómat.

Az első részben, oly sok cikkel ellentétben, korántsem a könyv vallási vagy művészettörténeti dolgaival fogok foglalkozni (sőt elárulhatom, hogy még a második részben sem). Úgy döntöttem, elsőként az író stílusát veszem górcső alá, nem csak A Da Vinci-kódban, de a többi Brown-regényben is, általánosan.

Dan Brown nyelvezete ugyanis nagyon szikár, híján van bármiféle művésziességnek, néha talán túlságosan is, idegesítően egyszerű. Talán céltudatosan ilyen, hogy a legfiatalabb generáció és a legkevésbé művelt polgári réteg is megértse, de számomra néhol fájdalmasan kevésnek, minimálisnak tűnt a könyv fogalmazása. Ugyanez vonatkozik a többi magyarul megjelent Brown-könyvre. De van kivétel is: az Angyalok és Démonok nyelvtanilag azért jóval színesebb, mint a többi.

Brown nyelvi egyszerűségének azonban van egy rendkívül jó oldala is, mégpedig hogy a legcsekélyebb képzelőerővel is filmet teremt elénk, s ez abszolút pozitív oldala mind A Da Vinci-kódnak, mind a többinek. Szikár prózája így mégis színessé válik egy bizonyos nézőpontból, és ügyel az állandó pörgésre is, üresjáratok nélkül. Valójában még ott sem tűnik vontatottnak vagy unalmasnak a könyv, ahol kicsit megáll, és elidőzik egy-egy festmény leírásánál vagy történelmi fejtegetésnél.

További pozitív jellemzője, hogy teljesen mellékesnek tűnő dolgoknak is utánajár, nem ugrik át apróságokat. A szerző kutatómunkája valóban rendkívül alapos volt, és még mindig nem a vallási, művészettörténeti vagy történelmi dolgokra célzok. A svájci bank leírása vagy az amerikai követség egyes szokásainak ecsetelése olyan figyelmességek az olvasó felé, amelyből sok író tanulhatna.

A könyvben állandóan vissza-visszatérnek a női főszereplő, Sophie Neveu gyermekkori szép, illetve pár évvel a cselekmény előtt játszódó fájdalmas emlékei. Brown tökéletesen ékeli be ezeket a regénybe, egyszer sem lehet érezni a döccenést, ahogy átvág a jelenből a múlt dolgaira: szépen, már-már észrevétlenül folyatja egybe a két szálat, így jelenből valósággal átcsorgunk a múltba, majd vissza.

Ha csak A Da Vinci-kódot nézzük, fel sem tűnik, de mindenképp meg kell említenünk egy rendkívül negatív tényezőt is, mely általánosan igaz Brown regényeire: a szerző egy kaptafára írja meg könyvei cselekményeit. Míg maga a történet, a mondanivaló gyökeresen eltér egymástól, addig bizonyos támpontok mindig ugyanott maradnak. Így aztán az egyes regények külön-külön mindig érdekesek és elragadóak, de ha már a harmadik-negyedik Dan Brown-könyvet olvassuk, feltűnnek ezek a klisék, és eléggé idegesítőek tudnak lenni, főleg olyankor, ha pont ezek miatt találunk ki előre egy későbbi csavart…

Végezetül, mintegy előszóként a második részhez, kitérnék kicsit a karakteralkotásra. Brown, sok kortársával ellentétben, szeret (és tud is) karaktereivel játszani. Az egyes szereplők ugyanis teljesen eltérnek egymástól, reakcióik, szófordulataik néha már úgy hatnak, mintha több író alkotta volna meg őket, mindenki valamelyiket. Néhol már olyan éles határvonal húzódik egyes karakterek közt, hogy olvasás közben mosolyra fakadtam, mivel valósággal élvezetes megfigyelni a regény szereplőit.

A következő részben A Da Vinci-kód karaktereit nézzük nagyítón keresztül, összehasonlítva a regény és a film szereplőit.

Hozzászólások

@

Küldés