Az utolsó vörös barát


  2013.1.28. 20:28

Részlet Bíró Szabolcs új regényéből, a Non nobis, Domine második kötetéből, Az utolsó vörös barátból.

A morzsákat csipegető galambok ijedten rebbentek szét, amikor a domonkos apácák kolduló körmenete befordult a sarkon. Az élen haladó nővér, aki a kórust vezette, magasra tartotta az egyszerű fakeresztet. Őt a felesküdött nővérek követték, mögöttük pedig a novíciák haladtak lassan, nyugodt tempóban.
A leghátul lépdelő Ágnes alig figyelt az ima szövegére. Félhangos éneke közben jobbra-balra tekingetett, azt kémlelve, vajon hol tűnik fel a templomosok ruháját viselő férfiú. Vasárnap volt, verőfényes délután, amikor Budán rendre nyüzsgő hangyabollyá változott az élet. Lovagok, katonák, zsoldosok, kereskedők, papok, polgárok, jobbágyok, parasztok és koldusok tolongtak mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. A lány annyi rang- és rendjelzést láthatott, hogy össze sem tudta volna számolni: johanniták, teutonok, különböző nemesi házak címerei tűntek fel és el a tömegben. Néha egy-egy templomos rendjelzés is felbukkant a szeme előtt, de ahhoz valahogy sosem a megfelelő arc társult. A kofák zaja szinte elviselhetetlennek tűnt:
– Friss halat tessék!
– Itt a jó pékáru a legfinomabb lisztből!
– Színhúsa a legjavából, disznó és vad, ki mit kíván!
– Ez a legpuhább kelme, a királyné sem visel ennél jobbat!
– A legjobb kosarak a legjobb áron, tessék, csak tessék!
Egy jobbágyot épp megbotoztak a deresen nyilvános káromkodásért, egy parázna asszonyra hangos csattanással zárták rá a kalodát. Az apácák menete azonban sehol sem állt meg, semmit sem vásárolt, nem bámészkodott, csak ment szigorúan előre, a magasra tartott kereszttel, angyali szózatot énekelve.
– Egy árva dénárt a szegény nyomoréknak! – hallatszott valahonnan a tumultusból, majd egy élesen csattanó férfihang:
– Eltűnsz innen, most mondom utoljára, vagy a másik lábadat is levágom, te átkozott zsivány! A domonkos apácák lassan kiértek a legsűrűbb tömegből, és befordultak egy szűkebb, csendesebb utcába. Ágnest ekkor már a sírás fojtogatta: vajon miért nem jött el, ahogy az üzenetben ígérte? Vagy eljött, csak ő nem látta meg abban a szörnyű sokaságban? Még az is lehet, hogy találkozott a tekintetük, de Attila annyit változott az elmúlt négy év során, hogy egész egyszerűen nem ismerte fel? Az nem lehet… Fel kell ismernie! De akkor hol van, hol késik már?
A keskeny utca egyre csak szűkült, hogy a közepe táján az apácáknak és novíciáknak már libasorban kellett haladniuk. Az élen járó nővért ez sem rettentette el a folyamatos kántálástól, sőt még hangosabb éneklésre váltott, mert a háta mögött haladók sutyorogni kezdtek. Amikor a sutyorgás abbamaradt, és a többiek is hangosabb éneklésbe fogtak, a nővér elismerően bólintott magának, és hogy érdemeit betetőzze, a keresztet is magasabbra tartotta kicsit az eddiginél: hadd örüljön az Atyaúristen!
Azt már sem ő, sem a többiek nem vették észre, hogy az egyik nyitva hagyott ajtón kinyúl egy hosszú, izmos kar, és egy szempillantás alatt elragadja a leghátul menetelő Ágnest.
– Sssss! – tapadt egy kemény, száraz tenyér a lány szájára. – Ne sikíts, ne ijedj meg! Én vagyok az...
A hang ismerős volt, csak valahogy mélyebb, érdesebb, mint amikor legutóbb hallotta. A tenyér lassan lesiklott a szájáról, és végigsimított az arcán. Már nem is tűnt annyira keménynek, mint az imént. Inkább melegnek érezte.
Egy szűk kis helyiségben álltak, amit magtárnak használhattak legutóbb – erről árulkodtak a hátrahagyott, lyukas zsákok és a földre szóródott kevés termény.
Ágnes még nem mert megfordulni. Talán attól félt, hogy aki mögötte áll és szorosan tartja, valójában nem is az, akire számított. A férfi azonban maga felé fordította, és mielőtt ő bármit is szólhatott volna, lágyan megcsókolta.
– Hát itt vagy – suttogta nagy nehezen a lány. Felnézett a férfire, aki az elmúlt négy esztendő alatt egy egész fejjel magasabbra nőtt. – Hadd lássalak! Megnőtt a hajad.
– Megnőtt – válaszolta elhaló hangon a templomos.
– És van szakállad is... milyen fura...
– Igen.
– És a szemed... olyan öreg... mintha egy férfi szemébe néznék.
– Egy férfi szemébe nézel – simított végig az arcán újból Attila. – Már nem az a fiú vagyok, aki voltam.
– Én ugyanaz vagyok – felelte a lány. – Még mindig ugyanaz az Ágnes, akit itt kellett hagynod.
A novícia szeme könnybe lábadt, de Attila nem könnyezett. Túlságosan izgatott volt hozzá.
– Te valóban ugyanaz vagy – állapította meg sután. Ostobának, üresfejű marhának érezte magát, amiért nem nagyon tudott mit mondani a kékszemű, levendulaillatú angyalnak. Hiába gondolta át százszor, ezerszer, most egyszerűen benne rekedtek azok a szép szavak, amiket éjjelente ismételgetett magában. – Mintha csak tegnap láttalak volna utoljára...
Ágnes szeme lejjebb siklott, kedvese ruhájára. Most először látta a nagyszerű capát, a vörös kereszttel bővített királyi címert.
Igaz hát – mosolyodott el. – A király embere vagy: a liliomos lovag.
– És a pápáé – bólintott Attila. – Két urat szolgálok.
– Hármat – emlékeztette Ágnes. – Őt mindketten szolgáljuk...
– Tudom – tekintett félre idegesen a férfi. – Még emlékszem.
– Nincs sok időnk – mondta gyorsan a lány. – Azt sem tudom, hogy fogom ezt kimagyarázni...
Attila a kis helyiség túlsó végéhez lépett, és kitárt egy apró ajtót, ami egy másik utcára nyílt.
– A domonkos apácák mindig erre haladnak el – mosolygott szomorkásan. – Van időnk, míg ide nem ér a menet. Akkor kisurranhatsz, és újra csatlakozhatsz a többiekhez. Egy kis szerencsével észre sem veszik, hogy eltűntél.
Ágnes ugyanolyan sutának, esetlennek érezte magát, mint a templomos. Számtalanszor elképzelte már, milyen lesz majd, ha újra találkoznak: szenvedélyes jeleneteket látott maga előtt mindig, de most, hogy a találkozás valóban bekövetkezett, csak óvatos mozdulatok és még óvatosabb szavak követték egymást. Ahogy a túlsó ajtó mellett álló férfit nézte, észrevette, hogy az falfehér arccal, szaporán lélegezve mered rá.
– Mi baj van? – kérdezte gyengéden, ahogy odalépett hozzá.
– Semmi – lehelte a templomos. – És minden...
– Tudom. Én is így érzek.
A nehézkes beszélgetésnek az egyre közeledő női kántálás vetett véget. Mindketten behúzódtak az ajtó mellé, és megvárták, míg a menet odaér.
– Mikor látlak legközelebb? – kérdezte suttogva a novícia.
– A következő holdtöltekor – vágta rá a férfi.
– De hát az még két hét!
– Hamarabb nem megy – csókolta meg még egyszer, gyorsan a liliomos lovag. – Megvan a módja, hogy kijuttassalak a kolostorból, és még a hajnali mise előtt visszaérj. Meg tudok nyitni bizonyos kapukat.
– Mint Umberto? – mosolyodott el édesen Ágnes, és most először végre Attila szemében is pajkos fény csillant.
– Valahogy úgy – válaszolta. – Csak nekem több kulcsom van, mint neki.
A kántáló libasor ekkor ért az aprócska ajtó elé, és haladt el a valamikori magtár előtt.
– Mennem kell! – indult Ágnes, és utolsó, apró csókot lehelt kedvese ajkára.
– Várd a holdtöltét! – búcsúzott tőle Attila. – Aki érted megy, az én jelemet adja majd neked. Fel fogod ismerni. Most eridj!

A regény az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

A szerző elérhetőségei:
www.biroszabolcs.eu
www.biroszabolcs.blog.hu
www.facebook.com/szekirodalom



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az utolsó vörös barát

Póda Erzsébet

Bíró Szabolcs Non nobis, Domine című regényének második része

2013.1.23.    17


Non nobis, Domine

Szilvási Krisztián

Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine 1. – Kelet oroszlánja (recenzió)

2012.7.27.   

A rovat további cikkei

Külhoni vagyok, és te?

Bese Bernadett

Szeptember 3-án különleges élményben lehetett része Komáromban azoknak, akik ellátogattak az idén 10. alkalommal megrendezett Kútfesztre.

2020.9.7.   


A semmitmondásnak muszáj túlöltözni

Busai Hajnalka Lilla

A hazai szellemi fejlődés egyik legfontosabb, tiszteletre méltóbb alakja Ancsel Éva filozófus. (Művészeti körkép)

2015.6.16.    18


Emblematikus figura volt

Nagy Erika

Tüzes Bálint emlékére.

2013.6.11.    1


Madách-díjra jelölik Bíró Szabolcs történelmi regényét

Sajtóhír

Munkatársunk, Bíró Szabolcs Non nobis, Domine című regényét Madách Imre-díjra jelölik – olvasható az író Facebook-oldalán.

2013.2.6.    54


Rendületlenül

Cseh Gizella

195 éve született Arany János (1817-1882).

2012.3.6.   


Egy eklektikus olasz művész

Kottra Éva

Rodolfo Bersaglia, olasz művész tájainkon talán kevésbé ismert, pedig a végtelen iróniával megáldott eklektikus tehetsége több művészi ágban is kibontakozik.

2011.8.12.   


A magyar népszínmű

Cseh Gizella

Ha a XXI. század elején egy kortársunk előtt kiejtenénk ezt a szót: népszínmű, valószínűleg zavarba jönne, sőt tanácstalan lenne.

2009.4.21.    1


Ilyenek voltunk...

Cseh Gizella

Az a film, amelyet ma bemutatni szándékozom, tulajdonképpen egy azon sok egyéb, kedves remekmű közül, amelyek bennem maradtak...

2009.4.7.    13


Kincsvadászat író módra

Francis W. Scott

Ezennel irodalmi időutazásra hívom kedves olvasóinkat!

2007.12.9.   


Az utolsó lenyúzott bőr 2.

Sebők Zsófia

A Da Vinci-kód című regény és a film karakterei.

2007.11.26.