„És nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (2)

Fehér Éva  2008.6.23. 7:23

A történet folytatása.

2004. augusztus végén az esti zuhanyozásnál egy kb. 1 cm-es, elmozgatható, látható csomót tapintottam ki a bal mellemben. Mondanom sem kell, halálra váltam. Rögtön szóltam Attilának, láttam, ő is megijedt. Ez péntek este történt, így csak utána való héten tudtam elmenni a nőgyógyászomhoz. Ő azt mondta, cisztának véli, de szeretné, ha másik orvos is megnézne. Írt beutalót mammográfiára, és ellátott mindenféle instrukciókkal, miket mondjak, ha le akarnak rázni a korom miatt, vagy nagyon sokára adnának időpontot. Nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem vesz akkor komolyan (ahogy ez történt 2001-ben egy hónalji csomónál), akkor lehet, hogy már nem élnék.

Október 1-re kaptam időpontot. Az egész családom elkísért. Csináltak ultrahangos vizsgálatot, mammográfiát és… az eredmény láttán biopsziát. Ez speciális tűvel történő mintavételt jelent a daganatból, miközben ultrahanggal követik, hogy jó helyről vegyék. Még soha életemben nem fájt semmi sem ennyire! Nem érzéstelenítették, nyilván okkal, de nagyon nem szeretném még egyszer átélni. Mint egy kisgyerek, sírva jöttem ki a rendelőből. (Egyébként, amit tapintottam, tényleg ciszta volt, ami „szerencsémre” ránőtt a daganatra, így vettem/vették észre.)

5-én kellett mennem az eredményért. Kb. 40-en voltunk, és egyesével hívtak be bennünket. (Mindannyian biopszia utáni eredményre várakoztunk.) Mivel a párom csak később tudott odajönni, így a barátnőm, Zsuzsu kísért el. Láttuk, mindenki megkönnyebbülve jött ki, ugyanakkor tudtam, valaki sírni fog… és ez én voltam. A főorvos-asszony, aki közölte az eredményt, annyit mondott: „Minél előbb szükség lesz műtétre és bizonyos kezelésekre.” Visszakérdeztem: „Ezek szerint rákos vagyok?” Csak annyit mondott, találtak daganatos sejteket, amelyektől meg kell szabadulni. Rögtön a kislányaim jutottak eszembe, a párom, s az apukám, mi lesz velük nélkülem…? Nem nagyon emlékszem, hogyan jutottunk ki az épületből. Hamarosan megérkezett Attila, és igencsak elfehéredett az eredmény hallatán. Becsületükre legyen mondva – neki és Zsuzsunak –, ahogy tartották magukat előttem és bátorítottak. Zsuzsu felajánlotta, hogy kijön hozzánk saját kislányával vigyázni a mieinkre, amíg elmegyünk az ajánlott sebészhez, aki épp esti-éjszakai ügyeletes volt. Azt hiszem, és ma már tudom is, hogy nagyon jó kezekbe kerültem. Emberként is nagyon szimpatikus volt, úgy éreztem, bízhatok benne. Kérdeztem tőle, mennyi a túlélési esélyem, így 35 évesen, két kisgyermek édesanyjaként… Megfogta az államat – nagyon sírtam – és azt mondta: „ Föl fogja nevelni a gyerekeit. De nagyon kell akarnia meggyógyulni!”

Innentől kezdve felpörögtek az események. Még aznap este kért időpontot a főorvos úr bizonyos, altatáshoz szükséges vizsgálatok elvégzéséhez, és 11-én már meg is operált. Az aneszteziológus doktornő, a nővérek, mind-mind nagyon készségesek és együttérzők voltak. Nem tudtam előre, milyen műtétem lesz, tehát teljes vagy részleges csonkítás, de akkor nem is érdekelt. Csak az számított, szedjék ki belőlem, ami nem odavaló, nehogy úgy járjak, mint az anyukám…

A műtétből felébredve, mintha kicseréltek volna. Nagyon jó érzés volt, hogy nincs már bennem a daganat és a mellem is megmaradhatott! A daganatom 2,1 cm nagyságú volt, de a körülötte lévő szövetekkel együtt 7 cm-es darabot operáltak ki, a hónaljamból pedig 10 cm-t, 16 nyirokcsomóval. A kórházból csütörtökön már haza is engedtek. Amikor kiszedték a varratokat és levették a kötést, megmutattuk a kislányainknak is a műtét helyét, és a korukhoz képest elmagyaráztuk a dolgokat. Az volt a véleményünk, jobb így, minthogy máshonnan halljanak félinformációkat. Soha senki előtt nem titkoltam az állapotomat. Például Kyra óvó nénijei rengeteget segítettek neki abban, hogy átvészelje ezt a nehéz időszakot különösebb lelki sérülések nélkül. Dettinek már nehezebb volt. Épp a kiskamaszkor elején járt, amikor sokkal több időt kellett volna töltenem vele. De mindketten nagyon sokat segítettek az őszinte gyermeki szeretetükkel.

A további kezeléseket már az onkológus főorvos úr írta elő, akihez a mai napig járok. Ő is egy nagyon szimpatikus ember, általában megmosolyogtat, főleg amikor a vezetéknevem után „Fehérkém”-nek szólít! Hat kemoterápiás kezelés következett, amiről eleinte csak annyit tudtam, hogy kopasz leszek, és hányni fogok. Már a műtétem előtti napokban elkezdtem szedni egy étrendkiegészítőként forgalmazott terméket (egri a feltalálója) és egy másikat, amelyből napi 20 szemet kellett beszednem, óránként kettőt. Rengeteg nyers cékla-répa-alma reszeléket ettem. Hogy ezektől-e vagy sem, a hajam megritkult ugyan, és egyetlenegyszer sem hánytam. (Persze hányingerem az rendesen volt…) Az első kemo utáni héten dolgozni kezdtem és ebben sokat köszönhetek akkori főnöknőim és kolléganőim hozzáállásának és segítőkészségének. A kezeléseket háromhetente kaptam. Viszont a negyedik után olyan rosszul voltam, hogy azt mondtam, én ugyan semmi áron nem megyek el a következőre!

Aztán anyukámra gondolva csak elmentem… Ezután következett még 25 sugárkezelés. Korán reggel mentem a kórházba (a budapesti közlekedési dugóban), pár óra várakozás után megkaptam a kétperces kezelést, aztán irány a munkahely. Hol a gép romlott el, hol én égtem meg. Nagyon fáradt voltam, de még ekkor sem vettem komolyan, hogy egy kicsit lazítanom kellene. Időnként kiszámíthatatlanul viselkedtem, dühös voltam, hogy nem vesznek komolyan, mert egy jó sminkkel takarni tudtam, mennyi rosszul érzem magam. Sokszor volt lelkiismeret-furdalásom, mert megengedtem magamnak olyanokat, amiket „azelőtt” nem: például hogy én egyem meg az utolsó banánt, vagy mondjuk takarítás helyett elolvassak egy cikket. Ráadásul nagyon idegesítettek az olyan ostoba kérdések, hogy „de ugye nem volt rosszindulatú?” Miért, van jóindulatú RÁK is?! Rengeteg belső feszültségtől mentesülhettem volna, ha valaki felkészít ezekre a helyzetekre. Többek között ezért is hoztam létre egy honlapot, amire gyűjtögetek olyan linkeket, amelyek segíthetnek másoknak, és a honlap által sok-sok barátnőt szereztem, akik hasonlókat élnek át nap, mint nap, így tudunk egymásnak segíteni.

Jelenleg antihormon-kezelést kapok, összesen öt évig (még kettő van hátra), ezzel is nehezítve, hogy újabb daganat alakulhasson ki. Ez a klasszikus klimaxos tünetekkel jár. (Pl. hőhullámok, túlsúly…) 2006-ban pedig kiderült az is, hogy bipoláris zavarom (mániás depresszióm) van.

Az elmúlt időszakban sok tanulságot vontam le a történtekből. Például, hogy a társunk, a gyermekeink, a szüleink, a barátaink, a munkatársaink, ismerőseink nem gondolatolvasók. Igenis meg kell mondanunk, mitől éreznénk jobban magunkat! Persze ez nem könnyű – legalábbis nekem. De ne sértődjünk meg, amikor azt mondja valaki: nincs is neked semmi bajod, hisz olyan jól nézel ki! Pedig ha tudná az illető, sokszor hogyan érzem magam…! Egy kis humorral könnyebben átvészelhető.

Igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik az igazi értékekre tekintenek. Ilyen a barátnőm, Zsuzsu, aki nélkül talán nem vészeltem volna át bizonyos helyzeteket. Vagy a testvéreim. Az akkor már 14 éve velünk élő cicámon velem együtt fedeztünk fel daganatot. Szeptemberben el kellett altatni, engem októberben operáltak. Gyorsan hoztunk egy kiscicát, nem tudtuk, hogy nem egészséges – egy hetet élt velünk. Aki szereti az állatokat, el tudja képzelni, mit éltem át. Mintha minden összeesküdött volna ellenem! És akkor a kaptunk egy gyönyörű „serdülő” cicát, aki ugyan szintén nagyon beteg volt, de kitartóan vitték az állatorvoshoz, infúziót kapott, meggyógyult és most itt van velünk!

A férjem nem hagyott magamra ebben a nehéz időszakban. Voltak ugyan kemény időszakaink, de a betegségemmel kapcsolatos helyzet megerősített bennünket abban, hogy egy csapat vagyunk. Bízom benne, hogy nekik soha nem kell majd megtapasztalniuk, amit nekem: édesanya nélkül élni…

Amikor kezdtek rám rakódni a felesleges kilók, nagyon elkeseredtem. Csonkított mell, alig-haj, fizikailag gyötrő kezelések és még a túlsúly is…! Hát nem ezek egy harmincas éveiben járó nő álmai, aki ráadásul épp a daganat felfedezése előtt kezdett kicsit magára találni. Mégis ehhez kötődik férjem, Attila legkedvesebb megjegyzése, amit valaha is mondott nekem: „Nem baj Husom, ha meghízol. Ha nem tudod leadni, én is utánad hízok, aztán együtt gurulunk és röhögünk a világba.” ?BR: Hát ezért – is – szeretem őt.

Nagyon fontosnak tartom, hogy bízzunk Istenben! Hiszem, hogy eljön az az idő, amiről kedvenc könyvem, a Biblia ír: „És nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (Ésaiás könyve 33.rész 24.verse)

Hozzászólások

@

Küldés