Műtétek, műtétek (3)


Prikryl Vera  2009.2.5. 9:30

Mikor szavakba öntöttem történetemet és harcomat az emlőrákkal, még nem gondoltam, hogy folytatást is fogok írni.

De, hogy teljes legyen a kép, és megnyugodjak, meg kell írnom a jelenlegi állapotomat.

Végigcsináltam a kemoterápiát és június 5-én megoperáltak (nyolcadik műtét). Gyakorlatilag minden „maradékot” eltüntettek belőlem, ami a nyirokmirigy áttét után újabb áttétet eredményezhetne. Remélem így is lesz, a három hónaponkénti kontrollok segítenek a megelőzésben.

Valójában az egész általam leírt történet kicsit felsorolásszerűnek tűnik, gondolom, mert a lelkemről, a bennem dúló mérhetetlen fájdalomról igazából nem írtam.

Mikor a történetem elkezdődött 34 éves voltam és már azzal a tudattal éltem, hogy szívbeteg vagyok, és mindig vigyázott rám valaki, nehogy rosszul legyek. Miután kiderült a daganatom, s majd a műtét után, amikor a bal mellem helyén csak a bőr maradt meg, nem is tudtam igazán felfogni, átérezni, megijedni, mert hiszen három hét múlva már várt rám a pace-maker műtét és a szorongás, hogy gép működteti majd a szívemet. Akkor nem tudtam, mi is fáj jobban a lelkemnek. A kórházi hazatérésem után, „fizikálisan kicserélve”, kaptam levegőt, nem ájultam el, mindent meg tudtam csinálni, a háztartási és egyéb fizikai munkát is, ami számomra addig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor a tudatom szerint nyomorékká váltam.

Nem mertem kimenni a lakásból, emberekkel kapcsolatba kerülni, azt hittem rám van írva mi történt velem. Még a férjem előtt is szégyelltem magam, pedig ő mindent megtett annak érdekében, hogy ezt ne érezzem. Ahogy már korábban írtam, a munkába menekültem, és ez annyira lefoglalt, hogy nem értem rá a lelkemmel foglalkozni. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, leszámítva a következő évben történő ikerterhességemet (méhen belül és méhen kívül) és az azt követő nőgyógyászati „nagytakarítást”, kezdett rendeződni az életem, bár magamba fojtottam a félelmet, a kisebbrendűségi érzést, a gátlásokat.

Életem „igazi” fordulópontja 1997. szeptembere volt (16 év után), mikor észrevettem, hogy a jobb mellemben van egy daganat. Valójában ekkor tudatosult bennem, hogy visszavonhatatlanul rákbeteg vagyok. Már nem tudtam uralkodni magamon és a rám törő depresszión. Így kerültem neurológus szakemberhez, akihez azóta is sűrűbben-ritkábban járok. Az 1998-as újabb daganatos műtétem után következő kemoterápiás kezelés végleg a padóra küldött. Talán, ha előre tájékoztatnak a várható eseményekről, körülményekről és fel tudok rá készülni, nem terített volna le ennyire, de ez már utólagos magyarázat részemről az állapotomat figyelembe véve. Még abban az évben rokkanttá nyilvánítottak (67%-ra), azzal a feltétellel, hogy az éves táppénzem lejárta után kapok csak rokkantsági nyugdíjat. Egy munkának élő, agilis, határozott munkaerőnek ez borzasztó csapás – kikerülni az emberek közül, feleslegesé válni. Bár az eszemmel tudtam, hogy azt előző teljesítményt már nem tudnám a munkáltatómnak biztosítani, amit a korábbiakban végeztem.

1999-ben mind a két oldalon végzett mellműtét után teljesen apatikussá váltam és ettől kezdve teljesen üressé vált az életem. Nem tudtam örülni semminek, nem érdekelt az égvilágon semmi, mintha nem is a földön lettem volna. Annyira tele voltam önsajnálattal, hogy közben az élet csak ment mellettem és én hagytam. 2003- ban a teljes amputáció utáni állapotomat már nem lehetett fokozni, de még az öngyilkosság gondolata nem merült fel bennem. Hiába volt szerető és segítő férjem, gyermekem, unokám, mégsem éreztem csak azt, hogy ilyen nyomorék emberre nincs szükségük. Pedig ez nem így volt. Igyekeztek mindenbe bevonni, feladatokat adtak nekem, hogy érezzem: fontos vagyok számukra. Ez látszólag sikerült is nekik, mivel én nem panaszkodtam, igyekeztem minden belső vívódásomat elrejteni előlük.

Aztán 2006 június végén a párom beteg lett: a CT azonnal kimutatta a műthetetlen rákos agydaganatot, majd a mellkasröntgen a tüdődaganatot, amiből a tüdő volt a primer daganat , az agyi pedig az áttét. Abban a pillanatban minden porcikám egészséges lett és csak a férjemre koncentráltam, csak ő létezett számomra. Harcoltam, vigyáztam, talpaltam, szakirodalmat olvastam, mindent megszereztem, étrendkiegészítőket, vitaminokat, orvosokkal vitáztam. Az ismerőseim azt mondták, ezt a Verát nem ismerik: hol volt eddig?

Július végén már csak az eltitkolt rosszulléteim, és vizsgálat mutatta, hogy kimerült a pace-maker, nem is engedtek haza, azonnal operáltak, és új készüléket kaptam. Másnap hazamentem a kórházból és mintha semmi sem történt volna folytattam harcomat a férjemért. A kemoterápiás kezelést zokszó nélkül tűrte, ő is harcolt, élni akart szegénykém, de egyre gyengébbé, majd mozgásképtelenebbé vált. 2007. március 6-án, a születésnapján azt mondta nekem, ez az utolsó közös ünnepünk, de én megszidtam, hogy ne mondjon ilyeneket. Március 26-án végleg itt hagyott minket. Egyedül maradtam a bánatommal – persze ez nem egészen igaz, hiszen a lányom és az unokám ugyanúgy szenvedtek, mint én.

Mindenki attól félt, hogy a depresszió legaljára fogok süllyedni, de elkezdtem most már a maradék családért harcolni. Minden gondolatomban benne volt, hogy a párom is biztosan így csinálná, ezért ő a mai napig is velem van, és ha elkeserednék, eszembe jut, ő hogyan harcolt, ezért én is harcolni kezdtem. Hiába a 2007. októberi műtét és ismételt kiújulás, aztán a CT és ultrahang által megállapított nyirokmirigy áttét és az elkezdett kemoterápia...

Tulajdonképpen itt fejeztem be múltkori történetemet, és itt kezdtem el az elmúlt időszak lelki megrázkódtatásainak boncolgatását.

Sajnos a történet folytatódik, mert megoperáltak, a nyirokmirigy-áttét ugyan megszűnt, de mikor fellélegezhettem volna, a kontroll mellkasi CT-je tüdőáttétet mutatott ki.

2008. október 22-én itt tartottam, s vártam, mit mér még rám a sors...

U.i.: A neurológus főorvos, aki végig foglalkozott velem, nagyon örült, hogy kiírtam magamból az érzéseimet és a folytatást az ő tanácsára írtam meg. Készülök a negyedik részre is, és ha a sors úgy hozza, a folytatásról is beszámolok.



Hozzászólások

éva, 05. 02. 2009 12:20:51 kitartás
Kedves Vera, nagyon becsülöm és csodálom, hogy ennyi megpróbáltatás után küzdeni bír. Nagyon szorítok és kívánom, hogy sok boldogság legyen az életében. Azt mondják, ha valamit nagyon sokszor és nagyon erősen kívánunk, az teljesül. Így legyen! És várom a történet folytatását, happyendel, ha kérhetem... :) Éva
fenymag, 06. 02. 2009 13:06:03 peldakep
Drága Verácska! Eddig is tudtam, hogy miken mentél keresztül, de így olvasva egészen elképesztő. Egyszerűen mikor valamin túlestél mindjárt jött a következő rossz. Tudod Vera la a kalappal előtted! Minden dögös csajszi példaképe lehetnél és aki ezt elolvassa el is hiszi, hogy van kiút. Írjad csak meg a tüdőműtétet is. Úgy érzem Neked is jobb kiírni Magadból ezt a sok szörnyűséget és ráadásul mindenki tanulhat belőle. Végül is én is ezért írtam meg ide a múlt évben a történetemet. Nagy és szerető ölelés Era
remeny, 07. 02. 2009 12:44:34 elismeresem
Draga Veracska ! Mindig is tudtam ,hogy egy nagyon nagy harcos vagy ! Te vagy a mi peldakepünk a forumon . Annyi mindenen keresztül mentel , hogy a cikk olvasasa közben , nem titkolom, a könnyeim potyogtak . Mire kepes egy ember ? Honnan van ennyi ereje ezt mind -mind vegigcsinalni ? Tudod jol , hogy nagyon -nagyon szoritok Neked, hogy ennyi megprobaltatas utan gyönyörü evek varjanak meg Rad , lanyoddal es unokaddal együtt . Szeretettel ölel : Remeny Eva
, 07. 02. 2009 15:48:52 Elkepeszto
Elkepeszto, hogy mennyi ero rejlik Onben. Soha nem szabad feladni.
Fevi, 14. 02. 2009 00:32:15 Minden jót Verácska!
Édes Verácska! Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz: le a kalappal előtted! Ugyan ismerem a történeted nagy részét, de így leírva...hát az én könnyeim is potyogtak. És arra gondolok megint, ha az édesanyám is így küzdött volna, mint Te, talán Ő is élhetne. Biztos, hogy nagyon nehéz életed van/volt, de mi, akik ismerünk, nagyon szeretünk Téged és igyekszünk támogatni, ha mással nem tudunk, akkor legalább az imáinkkal. Nagyon szeretlek drága Verácska! Fevi
@


Kapcsolódó cikkek

Műtétek, műtétek (5)

Prikryl Vera

Tavaly azzal fejeztem be a történetemet, hogy soha többet nem írok, akármi történik is velem.

2010.4.14.   


Műtétek, műtétek (4)

Prikryl Vera

Sajnos a sors úgy hozta, hogy folytatnom kell a történetemet.

2009.2.24.  5   


Műtétek, műtétek (2)

Prikryl Vera

Kivették, és várt rám a kemoterápia.

2008.5.11.  3    2


Műtétek, műtétek (1)

Prikryl Vera

Betegségem története, avagy hosszú harcom a rákkal!

2008.5.9.    5

A rovat további cikkei

Nincs kinek

Kovács Márta

Nehezen viselem, ha nem vesznek rólam tudomást.

2014.4.16.   


Hős

Kovács Andrea

Van egy betegség, amelynek ha csak kimondják a nevét, összerándul az ember.

2011.7.20.   


Előzzük meg a mellrákot!

Halász Kata

A mellrákról nem lehet eleget beszélni, ezt mutatják a statisztikai adatok is:

2010.10.19.   


Nyugodj békében!

Póda Erzsébet

Végső búcsú kolléganőnktől, barátnőnktől, Fülöp Évától (1978-2010).

2010.4.19.  9   


Csodaszép tavasz

Krajcsi Erzsébet

Az a csodaszép tavasz! Lesz-e olyan még egyszer? Zöldelltek a fák, sok már virágba is borult, és azok az illatok…!

2009.3.28.  3   


Anyu, apu, mi és a rák

Fodor Tekla

Hatodikos voltam, amikor kimondták a kegyetlen diagnózist.

2008.11.14.  2   


Soha ne keseredjünk!

Bozsó Ilona

Tavaly augusztusban a mammográfián derült ki, hogy több kisebb daganat van a jobb mellemben.

2008.10.20.  3   


Diagnózis: petefészekrák (2)

Fülöp Éva

Mintha az első adag kemoterápiás infúzió még jót is tett volna nekem…

2008.9.20.  4