Anyu, apu, mi és a rák


Fodor Tekla  2008.11.14. 11:25

Hatodikos voltam, amikor kimondták a kegyetlen diagnózist.

Már azelőtt két évvel észrevette anyukám, hogy valami baj van, hisz amikor eljött a hónapban az az egy hét, ami csak miénk, nőké (sokszor kegyetlenül fájdalmas és hisztis kitörésekkel tarkított), az ágyból sem tudott felkelni. Fájt a hasa, feje, végtagjai, szinte mindene. Orvosokhoz járt, de mindenki szerint minden rendben volt.

De akkor mitől fájt rendszeresen, egyre nagyobb és nagyobb erővel?

Kés alá feküdt, hisz más megoldás nem volt. Műtét közben derült ki a szörnyű igazság: petefészekrák, rosszindulatú, nagyon csúnya, sőt a bal veséje is alig-alig működik. Kipakolták, hogy szépen fogalmazzak, majd marékszámra szedte a gyógyszereket, és folyt az infúzió a testébe. Az orvosok nem adtak sok esélyt a túlélésre, és fel is készítették a családot a legrosszabbra. Mi, gyerekek, ezt a részét nem tudtuk, mármint, hogy mennyire súlyos a helyzet, csupán pár éve.

Annak idején nem értettem a történteket. Tudtam, hogy az a feladatom, hogy iskola után bemenjek anyukámhoz, a kórházba, ott legyek mellette, és természetesen a suliba is remekeljek. Nem tűnt nehéz feladatnak, hisz fel sem fogtam, hogy anyu élete kockán forog. Egyszer láttam, amikor mérlegre állították a nővérek, alig volt ötven kilós (170 cm magas). Egyedül járni sem tudott, és nem is volt szabad. Éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, hogy mennyire nagy a baj. Nem tudtam, hogy kész csoda, hogy mindennap élve látom édesanyámat, hogy puszilgathatom, és nagy vehemenciával mesélhetem el neki a napi történteket. A napok teltek, az állapota nem javult. Szülővárosomban nem tudtak segíteni és javítani a helyzetén, így apuval Kolozsvárra költöztek. Lakást béreltek és járták az orvosokat. Kemoterápia, sugárkezelés, gyógyszerek, stressz, idegesség és szomorúság töltötte ki a napjaikat. Nővéremmel és nagymamámmal otthon maradtunk. Ő főzött és takarított ránk. Tisztán emlékszem, hogy a tévénk is elromlott...

Pillanatok alatt a karácsony kopogtatott az ajtón. A kolozsvári ajtón: kabátokat kaptunk ajándékba, mert fagy volt odakint. Karácsonyfára nem tellett. Ültünk az egyszobás lakásban, ettük a főtt krumplit hagymával és römiztünk. Örültünk, hogy együtt lehetünk.

Szerencsére három hónap alatt javult a helyzet és a szüleim hazaköltözhettek. Apu és mi vettük át a háztartás irányítását, anyu helye az ágyban volt. Aput egyszer láttam sírni ebben az időszakban. Egyedül sepregetett a konyhában, és félt. Félt már csak a gondolattól is, hogy ha anyu nem lesz. De van. És jól van! Murok-, zeller-, alma-, körteleveket és valamiféle eszméletlenül rossz és ízetlen teákat ivott, naponta legalább négy literrel. Én csak az illatától is rosszul lettem, ő pedig eresztette le a torkán. Erős volt. Értünk. Mert ahányszor meglátott a kórteremben, mindig összeszorult a szíve. Arra vágyott, hogy felnevelhessen, hogy lásson minket „elrendezve”, ahogy ő mondja. És ha nem akart volna meggyógyulni, akkor ma már nem lenne köztünk.

Sosem szabad feladni a harcot sem a testtel, sem a lélekkel, és még a pofátlan, hívatlanul érkező rákkal sem!



Hozzászólások

Évi, 14. 11. 2008 21:08:48 Elismerésem...
Drága Tekla! Nem tudom, hogy a leírtak mikor történtek, de megríkattál. Mennyivel másabb ezt az egész szörnyűséget egy gyermek szemszögéből látni! (És itt nem feltétlenül szó szerint értem a gyermeket, hiszen 50 évesen is gyermekek vagyunk a szüleinknek.) Azt gondolom, akaratlanul is sokat segítettél édesanyádnak azzal, hogy nem tudtad, milyen súlyos állapotban van, és bementél hozzá suli után és meséltél... Lehet, hogy ez is része volt annak, hogy tudatosuljon benne: AZ ÉLETNEK mennie kell tovább, bármi áron!! Minden elismerésem nektek. Kívánok nektek sok örömet és boldogságot! Évi
Tekla, 14. 11. 2008 22:55:53 köszönöm
köszönjük nagyon szépen :) szerencsére, most már minden a régi, és nincs baj :) amúgy jövőre lesz tíz éve... október 27-én volt a műtét, a nővérem 26-án töltötte a 18 évet... rúzst vettem neki, avasat... nem tudtam melyik a jó :) most már mosolygok ezen, anyuék nevettek... én meg sírtam, hogy milyen kis buta voltam :)
@


A rovat további cikkei

Nincs kinek

Kovács Márta

Nehezen viselem, ha nem vesznek rólam tudomást.

2014.4.16.   


Hős

Kovács Andrea

Van egy betegség, amelynek ha csak kimondják a nevét, összerándul az ember.

2011.7.20.   


Előzzük meg a mellrákot!

Halász Kata

A mellrákról nem lehet eleget beszélni, ezt mutatják a statisztikai adatok is:

2010.10.19.   


Nyugodj békében!

Póda Erzsébet

Végső búcsú kolléganőnktől, barátnőnktől, Fülöp Évától (1978-2010).

2010.4.19.  9   


Műtétek, műtétek (5)

Prikryl Vera

Tavaly azzal fejeztem be a történetemet, hogy soha többet nem írok, akármi történik is velem.

2010.4.14.   


Csodaszép tavasz

Krajcsi Erzsébet

Az a csodaszép tavasz! Lesz-e olyan még egyszer? Zöldelltek a fák, sok már virágba is borult, és azok az illatok…!

2009.3.28.  3   


Műtétek, műtétek (4)

Prikryl Vera

Sajnos a sors úgy hozta, hogy folytatnom kell a történetemet.

2009.2.24.  5   


Műtétek, műtétek (3)

Prikryl Vera

Mikor szavakba öntöttem történetemet és harcomat az emlőrákkal, még nem gondoltam, hogy folytatást is fogok írni.

2009.2.5.  5   


Soha ne keseredjünk!

Bozsó Ilona

Tavaly augusztusban a mammográfián derült ki, hogy több kisebb daganat van a jobb mellemben.

2008.10.20.  3   


Diagnózis: petefészekrák (2)

Fülöp Éva

Mintha az első adag kemoterápiás infúzió még jót is tett volna nekem…

2008.9.20.  4   


Diagnózis: petefészekrák (1)

Fülöp Éva

Múlt év decemberében, nem sokkal a harmincadik születésnapom előtt, még semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy valami nincs rendben...

2008.9.18.   


Sosem mondtam! (2)

Ovics Erika

Két év után megerősödtem, ezért úgy döntöttem, jöhet a plasztikai műtét.

2008.9.6.  1