Kuruzslók kezében (1)

Fehér Éva 2008.4.23. 9:51

„Az igazi fájdalom nem az, amit megkönnyezel, hanem amit nevetve kell elviselned..."

„Az igazi fájdalom nem az, amit megkönnyezel, hanem amit nevetve kell elviselned..." Fehér Évi vagyok, és harmincöt évesen tudtam meg, hogy mellrákos vagyok. De nem szeretnék a dolgok elejébe menni, sajnos, a családi történetünk már sokkal korábban kezdődött. Azt mondják, a mellrák oka nagy részben lehet lelki eredetű, de persze több minden összetevőnek kell együtt jelen lennie, hogy kialakulhasson.

Édesanyám, Timku Anna 1937-ben született, hat fiútestvére után. Még csak három és fél éves volt, amikor a katonák szó nélkül elvitték a szüleit és a 16 éven felüli bátyjait, a hitük miatt. A nagymamám ekkor hathónapos terhes volt. Anyukámat és otthon maradt testvérét a nagybátyja vette magához, akit az első világháború után hadirokkantnak minősítettek. A sok nehézség ellenére mindannyian életben maradtak. Nagymamámék közel négy év után tértek haza, a legkisebb gyermekkel, Lenkével. Amikor megérkeztek, anyukám épp a szomszéd kislánnyal játszott, és a nagyszüleim megkérdezték, melyik az ő lányuk? Azt hiszem, anyukám élete végéig emlékezett erre a mondatra. Ő és a szülei nem ismerték meg egymást, hiába örültek annak idején annyira, hogy a hat fiú után végre kislány született. A távollétük alatt született még egy kislány, akit a többi hét gyerek helyett is elhalmoztak szeretettel. Anyukám ezek után afféle Hamupipőke szerep jutott: mindig neki jutott a neheze. Mesélte, egyszer kapott valakitől egy forintot és vett magának egy Nivea krémet. Kikapott érte, mert nem adta oda a húgának!

Felnőttkorukra mindannyian jó testvérek lettek. Nagyapa 1971-ben halt meg, nagymama 1979-ben. Gyerekkoromban sokat jártunk össze (ahogy mondani szokás), egy kis lepcsánka-sütésre, vagy egy kis egri kiruccanásra. Sajnos, a nyolc testvérből már csak ketten élnek: anyukám legfiatalabb bátyja éppen prosztatarákkal küzd, a húga leukémiával…

Anyukám és apukám (Vas József) 1956. november 10-én házasodtak össze és pontosan kilenc hónap múlva megszületett a bátyám. Annyit tudok, hogy édesanyám sokáig szoptatta, de nagyon nehéz körülmények között. Apukám szanatóriumba került közel egy évre, végül elmeszesítették a fél tüdejét, hogy ne legyen nagyobb baj. Amit nemrég tudtam meg: anyukámnak 26 éves korában már eltávolítottak egy csomót a melléből. Soha nem beszélt róla, a testvéreim is tőlem tudták meg, én meg apukámtól. Gondolom, nem volt rosszindulatú, hiszen abban az időben ilyen esetben csak a teljes amputáció jöhetett szóba. Emiatt-e vagy sem, én csak ezután hat évvel születtem. Pontosabban a bátyám „kunyerált ki”, és még azt is megrendelte, hogy kislány legyen/legyek! Ő a mai napig olyan nekem, mint a második apám. Kamaszkoromban volt, hogy hozzá fordultam valamivel és nem a szüleimhez. Aztán született még egy öcsém, nálam két évvel fiatalabb.

13-14 éves lehettem, amikor anyukám egyszer említette, mintha lenne egy csomó a mellében. Néhányszor még rákérdeztem, de mindig azt mondta, biztos a három gyerek szoptatásától van.

Aztán később már nem mondott semmit, így én sem kérdeztem. Mindez az 1980-as évek közepén volt. Anyukám pedikűrös-masszőrként, kisiparosként dolgozott. Folyamatosan képezte magát, eljárt mindenféle előadásokra, megtanulta a talpmasszázst is, néha elkísértem én is.

Ezért tehát nem volt feltűnő, hogy időnként elmegy hazulról. A halálos ágyán vallotta be, hogy ilyenkor magukat természetgyógyásznak hirdető kuruzslókhoz járt, akik megtiltották neki a műtétet, mondván, majd ők meggyógyítják. Minek veszítené el a nőiesség szimbólumát? Hangsúlyozni szeretném, ez a ’80-as években volt, amikor még nagyon kevés „igazi” természetgyógyász dolgozott, akik működési engedéllyel, a hagyományos orvosi kezelésekkel karöltve segítettek volna! Nem szeretném a kedélyeket borzolni, de például az egyik Kínából származó kuruzsló bizonyos időközönként beleszúrt az egyre növekvő daganatba, és úgymond leszívta a káros sejteket! Mindezt egy lakás szobájában – el tudom képzelni, milyen „steril” körülmények között… Még belegondolni is borzalmas! Vajon hány nő halt meg emiatt…?!

De ami még rosszabb, hogy mi ezekről semmit nem tudtunk. Talán azért, mert kárpótolni akarta magát a sok elszenvedett trauma miatt és minket kímélni akart? Azt gondolta, ő bármit meg tud oldani egyedül? Gyönyörű asszony volt, és talán félt, hogy a műtéttel megcsonkítva nem lesz teljes élete? Sajnos, ezeket már nem tudhatom meg.

(Folytatjuk)