Korhatár Londonban

Brunner Mónika 2008.11.26. 10:22

Londonban még a negyvenes is bármikor kap munkát.

Tünde negyvenéves. Egy éve él Londonban. Nem beszéli a nyelvet. Munkája azonban mindig akad.
– Nekem nincs tapasztalatom arról, hogy milyen, amikor nincs szükség az emberre a munkaerőpiacon, ugyanis tizennyolc éves korom óta dolgozom. Sosem válogattam a munkákban, ha éppen megszűnt a munkahelyem, akkor sem estem kétségbe, hanem inkább nyeltem egy nagyot, és elmentem egy gyárba szemüveglencséket pakolni. Úgy gondolom, nem a kor, csak az számít, akarsz-e dolgozni. Ha akarsz, akkor lesz munkád – mondta a netBarátnőnek a negyvenéves, törékeny alkatú Tünde, aki szociális munkásként dolgozott Magyarországon, egészen addig, míg egy éve Londonba nem jött.
– Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, mert mindig is emberekkel szerettem volna foglalkozni. Egy kisvárosi bölcsőde volt az első munkahelyem, ahol egy évet töltöttem el, mert közben férjhez mentem, és megszületett az első fiam, aztán rögtön jött is a második – nevetett Tünde. – Kétéves volt a kisebbik fiam, amikor újra munkába álltam. Rövid ideig pedagógus asszisztensként dolgoztam egy általános iskolában, később pedig az egyik gyermekvárosban lettem nevelőanya. Huszonnyolc évesen tíz gyermeket neveltünk a férjemmel, a két sajátunkkal együtt. Sajnos ez sem tartott sokáig, mert a gyermekvárosban kis idő után költözniük kellett a családoknak, és azt ma is már csak gyerekek lakják. Ezután kerültem egy szociális otthonba, ahol ápolónőként dolgoztam. Szellemileg sérült emberekkel foglalkoztam. Legmegrázóbb élményem az volt, amikor az egyik beteg, skizofrén hölgy öngyilkosságot követett el.
– Sosem felejtem el, hogy éppen vacsorázni indultunk, amikor egy hatalmas puffanást hallottunk. A hölgy leugrott a negyedik emeletről. Szerencsére megmentették az életét. Azért akart meghalni, mert nem bírta elviselni a bezártságot. Legszebb élményeim között pedig azt tartom számon, amikor egy éve – tíz év munkaviszony után –, búcsúzva a szociális otthontól és Londonba készülődve, meglepetés ünnepséget tartottak nekem az ápoltak. Mindegyiküktől olyan ajándékot kaptam, amelyek a legkedvesebbek voltak a számukra. Az egyik ápolttól egy szőrtelenítőt, ő ugyanis hormonális problémákkal küszködött és minden nap szőrtelenítette magát.
Volt olyan beteg, aki az utolsó szemfestékét adta oda, volt, akitől fogkrémet, és volt, akitől a blúzát kaptam. A mai napig megőriztem ezeket az ajándékokat. Egy éve vagyok Londonban, és nagyon megbántam, hogy otthagytam az állásomat. Imádom a szakmámat, és mivel nem beszélem az angolt, ezért egyelőre itt még nem tudok szociális otthonban elhelyezkedni. A pénz miatt jöttünk ki a párommal. És nem csalódtunk, mert szinte dobálják az emberek után az állásokat, még úgyis, hogy nem beszélik a nyelvet. Dolgoztam hotelben, takarítónőként, csomagoltam mosóport egy gyárban, és most jelenleg egy pizzéria alkalmazottja vagyok.
Ezer fontot keresek, háromszor annyit, mint otthon, mégis visszavágyom a régi állásomba. Hiányoznak a betegeim.