Biciklizni jó

Dráfi Emese 2010.2.24. 14:25

Az egész akkor kezdődött, amikor még mind a ketten férjnél voltunk.

Április volt, nézegettük magunkat a tükörben, miközben a tavaszi ruhákba próbáltuk magunkat betuszkolni. Akkor még zavart minket, hogy nem vagyunk nádszálak, és volt férjeink is naponta tettek epés megjegyzéseket gömbölyded alakunkra.

Elhatároztuk hát, hogy elmegyünk biciklizni. Legalább nem hallgatjuk férjeink károgását, és alibink is lesz, mondván, sportolunk.

Mindjárt az első alkalommal körbebicikliztük a várost a Duna és Vág partján. Kellemes idő volt, haza se siettünk. Másnap megint elmentünk, azután való nap megint, és megint és megint… Az úton beszélgettünk, röhögcséltünk, és szinte mindig történt valami érdekes. Igaz, pár nap után annyira fájt a fenekünk, és olyan izomlázunk volt, hogy alig bírtunk felülni a biciklire, de azért mentünk. Rájöttünk, hogy munka után mennyire jó egy kicsit lazítani, gondolatainkba merülve csak tekerni, és tekerni a Vág partján, végiggondolni az egész napot, kicsavarni magunkból a bajokat, konfliktusokat, és megoldást agyalni ki. Lassan, de biztosan rászoktunk a biciklire, mint más a nikotinra. Szinte minden nap kijártunk. Voltak persze élményeink is. Például Mónika biciklijéből leszakadt a kormány, és majdnem hatalmasat esett. Nekem defektem lett, gyalogolhattunk haza majd´ tíz kilométert. Vagy a nagy esőzés után, ősszel, egyszer megcsúsztunk, és mindketten nagyot estünk a sárba. Ez bizony elég meredek volt, akkor azonnal hazamentünk. Egypárszor a vihar elől is menekülnünk kellett, vadul tekertünk a menydörgés és villámlás közben haza. De mi olyanok voltunk, mint a kamaszok, végigvihogtuk az utat.

Így telt el két év. Aztán az élet úgy hozta, hogy mind a ketten elváltunk. Elköltöztünk. Nem voltunk többé szomszédok.

Még néha kimegyünk, de az már nem ugyanaz. Hiányzik a bicikli.