Szerelmeim (1)

Madarász Ildikó  2011.7.11. 4:13

Ahogy ők szerettek...

Hétvégén szellőztettem az elrakott, meleg ágyneműinket.
Nálunk az ágyneműtartó egy része tárolóként is funkcionál. Miközben kicsit elkezdtem itt pakolászni, megtaláltam egy kábé húsz éve ki sem nyitott, nagyobb dobozt.
Először meglepődtem, aztán elkezdtem mosolyogni.

Ebben a csizmás dobozban tartom a szerelmes leveleim egy részét. (A páromét nem, mert annak külön doboza van, mert annyi!) Felnyitottam a doboztetőt és megláttam a levélkötegeket.
Szépen sorba rakva, külön fiúra lebontva, szalaggal átkötve, besorszámozva, ott sorakoztak. Ott sorakoztak valahányan, a szerelmeim tollal írt emlékei. Mondanom sem kell, hogy kivittem a csizmás dobozt a teraszunkra, és kibontottam az első masnit

Egész hétvégén olvastam. Olvastam és mosolyogtam. Olvastam és sóhajtoztam. Olvastam és könny szökött a szemembe. Olvastam és hüledeztem. Olvastam és nem értettem sok dolgot. Milyen kis hülye voltam! Milyen kis ostoba! Milyen boldog és szomorú! Milyen infantilis és milyen érett vagy épp éretlen! Mennyire szettek és hogy gyűlöltek! Voltak levelek, amik olvasása közben még most is rosszul éreztem magam, de azért eltalált az érzés inverze is, mert volt olyan levél is, amivel nem tudtam betelni...

Nagyon tanulságosak ezek a levelek. Nagyon sokszínűek, nagyon mások. Mindenki máshogy szeretett. Mindenki másért szeretett. Vannak szakítós, vannak lánggal égő leveleim. Öt fiú, öt korszakom, öt élethelyzet, öt jellem, ötféle megközelítés, öt világ...

Az esemes, chat, email, mobiltelefon, facebook, iwiw világában üdítő érzés kézzel írt leveleket olvasni, amelyek megmaradnak egy életen át. Vannak 25 évvel ezelőtt, nekem írt szerelmes leveleim. Arról szólnak, ki, hogyan vall szerelmet, ki mennyire adja át magát az érzésnek, ki az, akitől mosoly húzódik a szájra és ki az, aki csak közhelyeket ír.

Bár a szerelem az idők kezdete óta ugyanaz, csak más a tolmácsolás, nekem megadatott, hogy szerelmeim megmaradtak örökre – ebben a csizmás dobozban.

Már nem csak hétvégén olvastam. Olvastam kis, lopott pillanatokban, olvastam vacsi után vagy helyett, olvastam már mindenhol. A levelek már összekeveredtek, a levelek valahogy átvették az irányítást, a rabjukká váltam. Tudni akartam a miérteket, a hogyanokat, tudni akartam, amit senki más nem tudhatott, csak én, az az én, akinek a levelek szóltak.
De már nem az vagyok, egyetlen sejtem sem az már.
Huszonöt év alatt minden sejtem kicserélődött, minden molekulám annak a régi énnek az ük-ük-ükunokája, a hajam, azóta már métereket nőtt, még a lábam is két számmal nagyobb – de valahogy azért mégis én maradtam. Bár a defektjeimet már kinőttem, bár sokkal okosabb vagyok, bár talán bölcsebb is, már le tudom vágni a körmöm a jobb kezemről is – mégis hatottak rám ezek a levelek a zsigeremben éreztem önmagam.

A levelek szépek és csúnyák.

Találtam olyat, amit jól láthatóan kb. ezerszer elolvastam, de most nem értem miért is?
Persze miután végeztem mindegyikkel, minden fiút meg akartam nézni. Ma. Kivé váltak az én szerelmeim, hol boldogok, kivel, kik lettek, már férfiként? Szinte mindenkit megtaláltam. Persze azt nem tudom, hogy boldogok-e, hogy elégedettek-e vagy teljesültek-e álmaik (volt rá két évtizedük).

A mosolyukat látom a fiaikkal, lányaikkal, egy erdei kiránduláson vagy a bogrács mellett, de mivel ők sem azok már, akik velem voltak, így maradt a fénykép csalóka illúziója.
Vajon ők emlékeznek még rám? Tudják, hogy mit írtak? Emlékeznek a boldogságunkra, a nagy vitákra, a hisztikre, az együtt videózásokra? Szerintem páran biztosan. Szerintem páran soha nem felejtenek el – és egészen biztos vagyok, hogy akad közöttük olyan is, akinek fogalma sincs, hogy ki is vagyok.

Aztán elővettem egy másik dobozt, ami szintén tömve volt levelekkel. A párom írta nekem két éven keresztül. Kíváncsi voltam ezekre is. Erre is ráment egy következő hétvége, egy újabb délután, egy lemondott táncpróba. Hogy máshogy olvastam-e őket, hogy másként álltam-e hozzá, hogy voltak-e itt is nyitott kérdések, voltak-e megmagyarázhatatlan gödrök és hegycsúcsok? Hát persze!

Amit nem értettem, azt most megkérdeztem, amitől nevetnem kellett azt felolvastam, ami akkor bántott, már tudom a miértjét... Újra éltem a szerelmünk hajnalát.

Hirtelen eldöntöttem: készítek egy cikksorozatot szerelmeim leveleiből, és játékra hívom az olvasót, hogy a sorozat végén döntse el, hogy melyik fiúval is élek már húsz éve. El lehet-e dönteni csupán pár levélből, hogy ki az, aki úgy lebilincselt, hogy maradásra bírta a szívemet, immár húsz éven át?

Kedves olvasó! Ne várjon folyton szépeket, ne várjon mindig szóvirágokat, ne várjon mindig átszellemülést! Hisz a szerelem oly sokszínű és szeszélyes, hisz, talán a bántó szavak mögött vannak a legnagyobb érzelmek, és a szóvirágok csak közhelyek...

Hozzászólások

@

Küldés