Szívlapát

Puha Andrea 2011.7.18. 5:52

Nyári randi á la Tim Burton romantika.

Még mindig meglepődök, hogy a világ mennyire tele van íkúmínuszos balfékekkel. El sem hiszem, hogy még ma, a második iksz után is képes vagyok átengedni az amúgy profi ellenőrzőrendszerrel felszerelt rostámon a selejteket! De nem baj. Megesik. Tapasztalatnak jó az ilyen.

Szóval, összejött egy randi. Már akkor szívlapáttal tarkón kellett volna vágnom a srácot, mikor késő este meg akart hívni valamilyen alkoholos italra. Menjünk inni, így mondta. Hogy félreértés ne essék! És nem ám: „Lenne kedved? Mit szólnál hozzá?”
Befizetném egy etikett tanfolyamra. Komolyan. Annyi pénzt megér a világ.
De még mindig kedves voltam (ó, hogy a fene esne a diplomatikus készségeimbe!), gondolván, most van túl a vizsgáin, lazítani akar. Mindenesetre megbeszéltünk egy randit. Másnapra.

Már akkor sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, mikor potyába megtettem pár megállót a villamossal. A Blahánál ugyanis lezárták az utat, melegfelvonulás miatt. Irány a metró! Mindössze öt percet késtem, de a mobilom már csörgött: „Na mi van? Várjak még vagy ennyi volt?” Csak azért nem vettem elő a szívlapátot, mert ezt az üzenetet csak a timburtonös értelemben vett romantikus találkozó után vettem észre.

Gyorsan elnézést kértem, majd séta az Andrássy út felé. Egy idő után kettes sorba felállított rendőroszlop menetelt el mellettünk. Igazán romantikus volt. Utána belefutottunk a melegfelvonulásba. Aztán köhögőrohamot kaptam, mert valami marni kezdte a torkom. Kihátráltunk a tömegből. Itt már röhögni kezdtem. Viccen kívül, vicces volt!

Beültünk egy török kajáldába, meg lettem hívva egy limonádéra. Elkezdtünk ismerkedni. És a szívlapátom egyre inkább ficánkolni kezdett. Először is a srác úgy viselkedett, mintha kábé egy pénzhajhászó plázamaca lennék, aki megjátssza a szende kislányt. Másodszor, mikor szóba kerültek az egyéjszakás kalandok, közöltem vele, hogy az nem az én műfajom. Mire kerek perec leszögezte, hogy félek bevállalni egy futó kalandot.

Azt hiszem, itt kezdtem visítani magamban.

Mióta kell ahhoz bátorság vagy erő, hogy valaki futó kalandokba bocsátkozzon? A mai világban? Könyörgöm! Ma már ahhoz kell bátorság, hogy kilépjünk a felszínes kapcsolatokból, hogy merjünk a saját elvárásainknak megfelelő párt választani, nem pedig odadobni magunkat csak azért, hogy „legyen valaki“ , csak mert gáz egyedül lenni. Miért van az, hogy a nők többsége rögtön hanyatt vágja magát, azt gondolva, hogy így előbb célba jut a pasinál, ahelyett, hogy felismerné, mire vágyik, és ezt közölje is a szexre teperő férfinál? Ha valamelyik férfi igazán akar, nem fogja bizonygatni, hogy milyen a szexuális képessége, mert nincs rá szüksége.

Néha kiakadok, hogy milyen naivak vagyunk, mi nők, és mennyire megalázzuk magunkat. Csak hogy ne csak a férfiakra emeljem a szívlapátom.

Mindenesetre még végigsétáltunk a Duna-parton, romantikusakat hallgatva. Közben egy tucatszor vízbe löktem képzeletben, majd még megvártam, míg magába töm egy sajtburgert, és kedvesen elköszöntem.

Mindig is tudtam, hogy nagy az isten állatkertje. De hogy ekkora barmok legyenek benne?!