A Napút festője 2.

Cseh Gizella  2009.10.22. 3:19

Kilencven éve halt meg Csontváry Kosztka Tivadar festőművész.

Külföldi utazásokra indult; járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző”, a „természettől elütő” festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkáinak tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott (ez nem volt más, mint a Vörös Kereszthez címzett gyógyszertár Gácson), és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze „a nagy motívumot” kutató utazásokra.

Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni; 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében mégiscsak autodidakta festő volt.

Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette meg – „életnagyságú tájképei” közül elsőként – a Selmecbánya látképe című művét, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. Ennek az útnak az emlékét a Sétakocsizás újholdnál Athénban és A Jupiter-templom romjai Athénban című képei őrzik. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és A taorminai görög színház romjai című több négyzetméteres tájképeit.

Ezután ismét Palesztinában és Egyiptomban utazott. 1904-ben készült A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. 1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekbent, amelyről egyik monográfusa, Rockenbauer Pál az alábbiakat írta: „… és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.” (In: Szívességből a mediterránban. Táncsics, 1968. 130.)

Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, s elkészítette két nagy művét, a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címűt (1907). 1908-ban festette meg a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót. Valószínűleg 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.

1912-től írta filozófiai töltetű írásműveit, röpiratait; előadásokat tartott, brosúrákat jelentetett meg. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része – noha európai kritikusok az általa kiállított képek értékes voltát már életében fel- és elismerték – az értetlenséghez valószínűleg különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Ezen kívül meggyőződéses pacifista volt. 1919. június 20-án hunyt el Budapesten.

Műveinek utóélete éppoly furcsa lett, mint élete volt. Képeit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg, aki 1919-ben Budapesten, a Bartók Béla út 36-38. számú házban irodahelyiséget keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert, hagyatéki árverés során zsákvászon-értékben számba vett vásznakba. Gerlóczy megvásárolta a műveket, ily módon személy szerint elsősorban neki köszönhető az életmű fennmaradása. A képek már a festő életében megrongálódtak, később is sokat hányódtak, emiatt komoly restaurálásra szorultak.

Csontváry művészete végül nagy nemzetközi sikert aratott, „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak” – jelentette ki Picasso képeit látván. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, magát a „Napút-festők” közé sorolta. Egyik kritikusa szerint „művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista dekoratív sommázás, a divizionista megoldás és a neoprimitív iskola üdesége.”

Ha a Csontváry-életmű művészet- és kultúrtörténeti igényű összefoglalásait nézzük: 1964-ben jelent meg Németh Lajos első, tudományos igényű összefoglaló műve Csontváry Kosztka Tivadar címmel. Ezt követte 1966-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve, majd 1970-ben jelent meg Németh Lajos átdolgozott, második kiadásban megjelenő Csontváry-nagymonográfiája. A sort 1976-ban zárta a Csontváry-emlékkönyv, a leggazdagabb válogatás a Csontváry-írásokból és a Csontváry-irodalomból.

Életéről és gondolatairól mégiscsak irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) szavakba öntött, mégis furcsa hangvételű, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk. Ezekről a gondolatkísérletekről írta Rockenbauer Pál az alábbiakat: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert – szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak – szerintem – de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki.”

Ha a Csontváry-életmű képzőművészeti egészét, azaz az általunk jelenleg ismert 127 képzőművészeti alkotást nézzük, mindössze 22 festmény és három grafika van magángyűjteményben. A többit múzeumok, közgyűjtemények őrzik. Ezek nagy része Pécsett, néhány jelentősebb képe a Nemzeti Galériában látható. Árveréseken ritkán felbukkanó képei valódi unikumok, amelyre a legjobb példa a közelmúlt egyik érdekes szemelvénye, a 2006-ban 230 millió forintért elkelt A szerelmesek találkozása (Randevú) című, évtizedekig bujkáló alkotás. Létének, művészetének, a magyar művészettörténetben betöltött helyének, máig szóló aktualitásának, valamint egyediségének valóban ez volt az egyik legszemléletesebb bizonyítéka.

Hozzászólások

@

Küldés