Málenykij robot (13)


Póda Katalin  2012.6.6. 4:40

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

II. 2. A DONBÁSZI MUNKASZOLGÁLAT A CSETFALVAI LAKOSOK VISSZAEMLÉKEZÉSEI ALAPJÁN

A szovjet rendszer idején végbemenő deportálások csetfalvai vonatkozásának további vizsgálata a donbászi munkaszolgálat eseményeinek feltárását célozza meg. Az 1947-ben kezdődő újabb intézkedés, melynek következtében a kárpátaljai magyar katonaköteles korú fiatalokat bizalmatlanná nyilvánítva három év bányaüzemi munkára kötelezik őket a Donyec-medence szénbányáiban, súlyosan érintette Csetfalvát, a község fiataljait is. Mára már sajnos csak hárman élnek a munkaszolgálatot teljesítők közül, akik értékes információkkal tudnak szolgálni a vizsgált eseményeket illetően: Blanár Dezső, Papp Endre és Papp Ferenc. A három adatközlő esetében mélyinterjús módszer segítségével, egységes kérdések alapján, a kapott válaszok elemzésével próbáltam mélyebb betekintést nyerni és egységes képet kapni a munkaszolgálat körülményeiről.

A megkérdezettek közül mind a hárman magyarnak vallották magukat, ketten református vallásúak, egy pedig görög katolikus. Mindhárom személy Csetfalván született és jelenleg is itt él. A három visszaemlékező közül ketten 1927-ben születtek, így mind kettőjüket 1947 őszén vittek kényszermunkára a Donyec-medencei szénbányákba, ezért ők hasonló körülmények között voltak és egyforma tapasztalatokat szereztek. Egy visszaemlékező 1929-es születésű, ezért őt 1948 októberében vitték el. A három személy közül mindannyian azt mondták, hogy elhurcolásuk idején szintén Csetfalván éltek, nőtlenek voltak és természetesen nem voltak gyerekeik.

Az elhurcolást illetően megegyezett mindhármuk véleménye: mégpedig a kárpátaljai magyar katonaköteles fiatalok irányába megnyilvánuló bizalmatlanság, amely miatt őket nem katonai szolgálatra vitték, hanem munkaszolgálatra a szénbányákba. A hatóságok semmivel sem indokolták a Donbászra való elhurcolás okát, tehát csak ürügy volt, hogy ismét elvigyék a következő felnövekvő fiatal nemzedéket. Egyes esetben előfordult, hogy azt állították, hogy a Donbászon lévő munkaerőhiány miatt kellett három évet a fiataloknak a szénbányákban dolgozniuk. Véleményük megegyezett abban, hogy katonai behívót kaptak, mivel katonakötelesek voltak, jelentkezniük kellett a megadott helyen a megadott időben. A behívót a Katonai Sorozóbizottság (vojenkomat) küldte. „Behívót kaptunk a vojenkomattól..., katonaság, mert innen minket nem vittek, Kárpátaljáról nem vitték a katonának, bejöttek az oroszok, nem bíztak bennünk, azt mondták bandaróc, Donbászra a szénbányába vittek bennünk és adtak behívót, mintha katonának mentünk volna.” 86)

A behívottak a parancsnak általában eleget tettek, tudomásul vették, hogy szolgálati idejüket nem a megszokott módon fogják letölteni. Nem is tehettek mást, mivel ha valaki megpróbált kibújni a parancs teljesítése alól, még szigorúbb büntetést kapott és úgysem kerülhette el a donyeci szénbányákat. Az egyik szemtanú azonban érdekes történetet mesélt el, hogy mégis csak akadtak olyanok, akik valamilyen módon megúszták, hogy elvigyék őket a munkaszolgálatra: „Hát nem is tudom itt, más faluból volt többen, de itt valahogy, itt nem volt olyan, akinek kellett menni, elment valahogy mindenki. Mint ahogy már mondta az én nászom..., hogy neki is kellett volna menni, és azt mondja, hogy mondta neki ott a párttitkár, hogy vigyen egy fél zsák, 50 kg lisztet meg nem tom mit, és akkor nem viszi el, és úgy is volt. Elmentek a malomba a lánytestvérével, és vittek egy fél zsák diót és még nem tom mit mondott, és nem vitték el. Volt ilyen is. És még várjál ez a Miklósi Géza, az már ugyi másod osztályba esett, ü nem utóbb korosztályba... Az nem ment el, hanem az elszökött, elbujkált. Sokáig bujkált érted, itthon, még oszt csak, üköt nem ítélték el ’28-beli volt, azt a korosztályt, kellett nekik menni, aki el is szökött nem ítélték el, az nem katonaköteles volt, hanem vitték munkára, azok kaptak 3-4 hónapot, de elbujt oszt, mit tudom én oszt csak itthon maradt.” 87)

Arra a kérdésre, hogy tudták-e előre hová viszik, a megkérdezettek azt válaszolták, hogy nem tudták, ilyen volt a törvény és menni kellett. A toborzás közben két visszaemlékező szerint nem alkalmaztak erőszakot, mindenki ment önszántából. De a harmadik személy azt mondta, hogy ő nem akart menni, mivel ő a vasúton dolgozott, remélte, hogy nem viszik el, de eljöttek érte a katonák és kénytelen volt elmenni. Először szekéren Beregszászba, a gyűjtőhelyre szállították őket, majd onnan személyszállító vonattal Donbászra. Az utazás körülményei tűrhetőek voltak, több helyen megálltak és ki is lehetett szállni a vonatból.

Megérkezésük után mindannyian az ún. FEZEO-iskolába, vagyis szakmai gyári szakiskolába kerültek, ahol felkészítették őket a rájuk váró feladatokra. A szakmai felkészítés időtartama a különböző csoportoknál nem volt egységes: egyes helyeken három, máshol négy, de az is előfordult hogy hat hónap volt. Mialatt szakmai képzésben részesültek a fiatalok ruhát, és élelmet kaptak, valamint kollégiumban laktak. „Négy hónapig voltunk az iskolába, enni adtak meg minden, de ott nem tanítottak nekünk semmit, csak dolgozni jártunk le a szénbányába 500 m mélyre.” 88) A FEZEO-iskola befejezése után a dolgozók munkájuk fejében fizetést is kaptak attól függően, hogy ki milyen nehézségű munkát végzett.

A munkacsoportok nemzetiségi összetételét illetően egybehangzó állítások alapján feltételezhetjük, hogy a Szovjetunióban élő nemzetiségek nagy részének képviselőit fel lehetett lelni a donyeci szénmedencékben. Ugyanakkor találkozunk olyan állítással is, miszerint a helybeli donbászi munkásokon kívül egyes részlegeken kizárólag kárpátaljai magyarok dolgoztak.

A résztvevők egybehangzó véleménye szerint a munkások tűrhető körülmények közt éltek és elfogadható bánásmódban részesültek. Két fiatal segédmunkásként dolgozott a bányában egy pedig famunkásként. A visszaemlékezők szerint a tisztálkodási lehetőségek és az élelmiszer ellátás megfelelő volt. Ha pedig az élelmet kevésnek találták volna a kapott fizetésből, vehettek maguknak. A fürdés is biztosított volt, mivel amikor feljöttek a bányából kénytelenek voltan megmosdani, mert olyan koszosak voltak. „Mindennap lezuhanyoztunk valóság, mert lent kormosok, mocskosok voltunk.” 89)

A szemtanúk állítása szerint lehetett levelet küldeni Donbászról, és ők is megkapták az otthonról küldött leveleket. De csomagot nem kaptak és a látogatás sem volt megoldható, mivel nagyon messze voltak.

Mindez azonban nem ellensúlyozta azt a tényt, hogy minden egyes nap, mikor lementek a bányába dolgozni, az életüket kockáztatták, ugyanis a szemtanúk állítása szerint a bányamentők állandó jelleggel jártak az általuk ismert részlegeken, mert a bánya vagy kigyúlt, vagy beszakadt, de előfordult gázrobbanás is. Nyilvánvaló, hogy ez volt az oka a sorozatossá vált szökéseknek, amivel mindhárom csetfalvai fiatal megpróbálkozott. „Iskola után akkor pediglen valami húskombinátba köteleztek bennünket, és nem adták ki a lámpát, ha nem vittünk igazolást, hogy voltunk a foglalkozáson az iskolába. És akkornap pediglen, már mikor pediglen volt a vizsgánk, kijöttünk a vizsga teremből és ott pediglen akkorára megjöttek a bányamentősök, akkorára megtörtént a baj. Hát nem tudjátok ti azt, hogy már ucsászkának hívtuk a részleget. Hát mi történt, gázrobbanás történt, és én akkor azt mondtam, hogy többet nem megyek bele, nem is mentem, hazaszöktem” 90)

A három visszaemlékező szívesen elmesélte fordulatos, izgalmakkal tele, kalandfilmnek is beillő szökésének történetét. Meglepő módon tapasztaltam, hogy olyan részletesen mesélték el a szökés körülményeit, mintha csak tagnap történt volna meg velük. Papp Ferenc nagy beleéléssel, de a végén már könnyes szemmel mesélte el, hogyan is sikerült hazajönnie Donbászról: „Nem volt rossz dolgunk éppen, csak hát a honvágy mindenki szökött, szökött elfele. Hát az nagyon problémás, úgy volt, egy szombati nap, mondták tízen is, húszan is, voltunk ott sokan Donbászon az egész Kárpátaljáról, hogy én is, én is szökök. Mi is, én is Papp Endrével, egy szombat este, már estére nem ügyeltek ott ránk érted a milicia. Ugye volt a legközelebbi állomás Olekszandrszkának hívták, olyan megálló, mint Bene, kis megálló volt. Egy este elmentünk, hát valóság voltunk sokan, voltunk vagy húszan. Jegyet akkor még nem lehetett, jegy nélkül nem lehetett menni. Akkor még olyan vonat volt, olyan vagonok voltak, hogy a féken lehetett keresztül menni, olyan átjáró volt, hogy nem volt zárt. Szombat este felültünk a vonatra Endrével. Voltunk ott vagy húszan, felugráltunk a fékekre, míg a vonat ment. Reggel mire megvirradt, minden állomáson megállt, a nagy állomásokon milicista volt, az, ahogy csukódott mi meg leugráltunk balra. A milicisták jártak Donbász, Donbász, sokat elfogtak. A vonat mikor indult felugráltunk a fékre, akkor volt lépcső innen is, túlról is. Átlehetett menni, nem volt, mint most, hogy kinyílik az ajtó, volt keresztül átjáró. Reggel megérkeztünk Endrével Harkovba. Sehol egy fiú, voltunk vagy húszan, elszöktünk mind elfogták. Mi Endrével ügyesen mindig, én tudtam egy kicsit oroszul, huculul, mert az én apám vasutas volt Szolyván, tudtam egy kicsit oroszul, na huculul beszélni, ez volt a szerencsém. Harkovba nem lehetett a vonatra felülni, akkor olyan világ volt, hogy háború után tetű cédula kellett, úgy adtak jegyet, elvolt az ország tetvesedve. Akkor olyan divat volt, nem adtak jegyet, hiába volt pénz. Volt nekünk Endrével pénzünk. Oszt volt ott egy csoport, jöttek Odesszából munkások. Én a brigadérossal beszéltem, na úgy ahogy tudtam, ott leszállottak, már Harkovban voltak vagy 14-en a csoportba. Ű neki volt egy létszám 14 ember, egy papírja, úgy utaztak, hogy befizették a jegyet előre. Azelőtt leszálltak belőle. Valamennyi pénzt fizettünk neki, a vonatra minket is, az ő emberei között felültünk, mert másképp nem lehetett felülni, nem volt jegyünk. Nem volt passzportunk, szöktünk, mindenkit fogtak a milicia Donbász, mocskosak voltunk megismertek. És felültünk a vonatra Harkovba, bent a vonatba a jegyet már nem nézték, régen olyan divat volt, mikor ült befele az ajtóba nézték a jegyet. Endrével felültünk a vontra, a pócra felhasaltunk. Két nap jöttünk, nem ettünk semmit, valaki ezt kacagja, pedig igaz volt, két nap semmit. Nem mertünk kiszállni, ha kimegyünk…Az állomáson árultak sült tyúkot, piroskit, meg mindent. Nem mertünk kimenni, ha a jegyet kérik nem tudunk felülni. Akkor a vonat még lassan járt. Szombat este felültünk és Harkovba nem szálltunk sehon ki. Lembergbe megérkeztünk, két nap jöttünk, sok nap. Lembergbe kiszálltunk, úgy sikerült, kiszálltunk a kis állomáson, a nagy állomáson nem mertünk. A kis állomásokon nem volt milicista, a nagy állomásokon volt milicista. És onnan gyalog jöttünk Endrével, és az is egy napba telt. Kijöttünk Lemberg erüső részére, a teherállomásra, ahonnan a tehervonatok mennek, ott felültünk egy tehervonatra. Jöttünk Sztribe, ez mindig egy-egy napba telt. Lejöttünk Sztribe, ott egy teherállomásra futottunk be. A milicisták elkaptak bennünk. Bevittek az irodába, ott voltunk egy fél nap. Rendes, fasza fiúk voltak máskülönben. Mikor a vonat elment Szolyva felé, elengedtek bennünk. Na akkor bejött később egy vonat. Felültünk egy személyvonatra, Rahó fele ment. Mondjuk leszállunk egy állomáson, oszt visszajövünk gyalog. Oroszországba úgy vót, hogy hát a vonat ment egy-egy órát, hogy van egy-egy megálló. Mikor beindult a vonat Endrével, délután estére volt már. Megy a vonat, csak megy. Na oszt egyszer megállt, kiszálltunk egy rossz őrházba, ahol nem laktak lefeküdtünk. Majd jöttünk visszafele a sinon Sztribe. Egy egész nap jöttünk visszafele Sztribe, éhen-szomjan. Ott oszt megint felültünk egy tehervonatra, félig volt szénnel. Endrével belehasaltunk, pufájkába nem fáztunk, már tavasz volt. Oszt jött hazafele, erre Szolyvára. Volócon vizsgálták a vonatot a milicisták, de nem annyira, felléptek, benéztek, hát szén, mi meg úgy hasaltunk, Endre és hallgattunk. Volócon hermónikáztak, na mondom Endrének, mi már itthon vagyunk. Na jöttünk Szolyván, Tövisfalván. Szolyván leszállottunk, ott megállt a tehervonat. Valamikor az én apám vasutas, brigadéros volt, Szolyván laktunk, és ismerős volt nekem a falu. László bácsinál bementünk, ott a szénába. Reggel csak kőt, volt lova, tehene, jön, csak néz megismert. Felkőttünk, megfrüstököltünk, megmosdottunk, adtak valami útravalót is. Felültünk a vonatra. Munkácson, vagy Bátyuba nem mertünk az állomásra bemenni, mert fogdosták a donbásziakat. Várkulcsán leszállottunk, mondjuk, keresztül jövünk Bótrágyon. Bizony jó kis út volt, az egy napba tőt. Én már tudtam a járatot, Szolyváról jöttem mindig vonattal, ott a vonat oldalba feküdtünk egy fél éjszaka. Bótrágy ott megint egy napba tőt. Oszt felültünk a vonatra, jöttünk, Benébe leszálltunk. Megint nem mentünk Újlakra, ott is volt milicista. Akkoriba vadászták a donbásziakat, mindenki elszökött. Szombat este elindultunk, ez meg vasárnap reggel volt, már egy hétig utaztunk Donbászról. A forgalom lassan ment akkor. Benébe leszálltunk egy vasárnap reggel. Jöttünk keresztül a mezőn, hallottuk, harangoztak Csetfalván a templomba, Papp Endrével ketten. Gyalog jöttünk keresztül a mezőn. A nagyapám kertjén feljöttünk arra, oszt mi nem láttunk senkit, valaki csak meglátott minket, itt voltak a határőrök. Estére hazajöttünk, megmosdottunk, megvacsoráztunk. Este vagy tíz óra fele kopogtak, hát két katona jön befele, meg Endrénél már voltak. Fel kellett menni a határőrségre, valaki bejelentett bennünk, meglátott, hogy hazaszöktünk Donbászról... Egy hétig utaztunk és itthon egy éjszaka nem aludtunk.” 91)

(Folytatjuk)

A szerző csetfalvai pedagógus



Jegyzetek

___________________________________________________________________

86) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése
87) Papp Endre (1927) visszaemlékezése
88) Blanár Dezső (1929) visszaemlékezése
89) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése
90) Blanár Dezső (1929) visszaemlékezése
91) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Emléknap, ami más

Kulcsár Tímea Ágnes

November 25-e volt, hétfő. A híradó balesetekről és politikai megmozdulásokról adott számot.

2013.11.26.    16


Málenykij robot (15)

Póda Katalin

Az úgynevezett „málenykij robot” még napjainkban is fájó pontja Kárpátalja magyarságának.

2012.12.29.    5


Málenykij robot (14)

Póda Katalin

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

2012.6.29.   


Málenykij robot (12)

Póda Katalin

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

2012.5.10.   


Málenykij robot (11)

Póda Katalin

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

2012.3.27.    4


Málenykij robot (10)

Póda Katalin

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

2012.1.17.    2

A rovat további cikkei

Macik, akiket szeretünk (2)

Huszár Ágnes

Van-e híresebb medve a Földkerekségen, mint Micimackó a "csekély értelmű medvebocs"?

2017.7.18.    6


Macik, akiket szeretünk (1)

Huszár Ágnes

Nagy kedvencünk, a Tévé Maci, igaz története. Az esti mese hagyományát a televízió a rádiótól vette át

2017.5.10.    3


Szegények édessége: az egészséges kőtés

Huszár Ágnes

A hat felvidéki hungarikum közé tartozik a paprikás kattancs és a kőtés. (Sorozatunkban bemutatjuk a hat felvidéki hungarikumot.)

2017.3.29.    6


Idesanyám, indítsa el a farom!

Huszár Ágnes

A kurtaszoknyás falvak értékei: népviselete és hagyományőrzése. (Sorozatunkban bemutatjuk a hat felvidéki hungarikumot.)

2016.11.23.    40


A bényi kéttornyú templom és rotunda

Huszár Ágnes

A bényi templom és rotunda mellett valahogy közelebb kerül az ember a teremtéshez, az élet lényegéhez. (Sorozatunkban bemutatjuk a hat felvidéki hungarikumot.)

2016.10.4.    24


Kettőszázhetvennégy

Huszár Ágnes

Ennyi szóból áll a legősibb összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés. (Sorozatunkban bemutatjuk a hat felvidéki hungarikumot.)

2016.6.9.    8