Németh László: Kisebbségben

Cseh Gizella  2009.6.23. 9:12

A tanulmány második része.

Közben jöttek a bukások: Arany és a Szépirodalmi Figyelő elértéktelenedése, Zilahy Károly halála, majd maga a kiegyezés. Ebbe „csak olyan népnek lett volna szabad belemennie, aki tudja, mit vállalt (…) de közben a magyar szellem megsemmisült.”

1880 körül azonban elindult egy fordított, a „törzsökös magyarság” szempontjából értékesnek-érdekesnek ígérkező folyamat, Budapest magyarosodása. Ugyanakkor a háború előtti asszimilánsok szerepét és működését részben kedvezőnek tartja, hiszen a pezsgő fővárosi szellemi élet irányításában tevékenyen részt vettek, és a mélymagyarság színe-java „csak rajtuk át tudott fölhajtani.” E kor asszimilánsai megállják helyüket az éra mélymagyarjainak ellenében is: „A jött-magyarok háború előtti szerepe fájdalmas, de sok tekintetben termékeny is volt, s hibáztatni érte mást, mint a befogadó népet nem lehet.”

De: „Az asszimilánsok háború utáni szerepe sem hasznos nem volt, sem ártatlan: országalkotókból most lettek országbitorlók, az elakadt magyar szellem segédcsapataiból a magyar szellem elnyomói.”

Azaz Magyarország megújulása a jött-magyarok jobboldali beállítottságán bukott meg. A magyar szellemet a népi írókban találta meg Németh László:„A nemzeti sors kimondói és útmutatói a háború után is, szinte kivétel nélkül, a magyarságból kerültek ki. Tehetségben még mindig legalább akkora többség voltunk, amekkora kisebbség hatalomban.” Az ún. kisebbségi magyar álláspontot pedig így összegezte: „Magyarország magyar meghódítására minekünk nem jelszavakat vagy fedezetlen törvényeket kell teremtenünk, hanem egy új magyar szellemet, amely tisztaságával, fölényével és elsőségével veti maga alá a jött-magyarokat.”
Visszataszítónak tartja az elzárkózást vagy a kizárást. Ostobaságnak a családnevet egyetlen kapuként annak megállapítására, hogy ki a magyar.

Ugyanúgy az anyanyelvet, azt, hogy valaki színmagyar tájon született-e, vagy az abból való következtetést, hogy valakinek hány nagyapja volt magyar. „Mi a jött-magyart is elfogadtuk, ha jó tulajdonságaival akart közénk állni. Egy követelményünk volt, hogy a maga fajtája magyarellenes hajlamait és alakulatait megtagadja, s az igazi magyar szellem fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismerje.” Ugyanakkor ő sem adott konkrét választ arra, hogy mit ért magyar szellemen, s így a feladatok megfogalmazása is homályos maradt. Az 1939-re kialakult politikai helyzetben, pedig nem tud mást tanácsolni az alkotó szellemiségnek, mint a később is többször megfogalmazott „tartsd magad” magatartást: „Ne hagyjuk cserben a magyarság mellett működő erőket, folytassuk Budapest meghódítását s az ország ébresztését – de készüljünk fel az olyan évekre is, amelyekben talán 1795-nél, 1849-nél és 1919-nél is súlyosabb körülmények között kell a nemzetünkben a lelket tartani. A magyar írónak ma egy mindenre kész magatartást kell magára vasalnia – mely győzi a szerencsét is, de készülni a katasztrófára készül.” Ez a mű végső summázata.

Megjelenését Ady óta példa nélkül álló kritikai pergőtűz fogadta. A Kisebbségben gondolati problematikussága: a faji eszmékkel való érintkezés, a mélymagyar-híg-magyar tipológia az embertelen zsidótörvények meghozatala idején a rokon- és ellenszenv végletes megnyilvánulásait ösztönözte.

K. Havas Géza szerint „Németh nagy érdeme, hogy a fiatal értelmiséget megpróbálja kiragadni a kurzusideológia posványából. Nagy bűne, hogy ideológia helyett csak frazeológiát, gondolatkincs helyett csak szókincset adott.” Juhász Géza a Lát(ó)határ oldalain Németh optimizmusát dicsérte: „A csodáról beszél, hogyan kerekedik felül napjainkban újból a kisebbségbe szorult törzsökös magyarság.”

A műről Öncsonkítás címmel az első negatív kritikát Joó Tibor írta a Protestáns Szemle hasábjain. A könyv példája annak„…hogyan tagadja meg egy humanista a humánum sokszínűségének örvendetességét, hogyan válik egy européer völkisch fajvédővé.” Babits Mihály „pajzzsal és dárdával” vonult fel ellene, szerzőjét „őrült kertészként” definiálta, aki a szellem szabadságát nyirbálja, csak hogy az „ősi, szent tuskó” megmaradjon. Szekfű Gyula az írói módszert vette bírálat alá: a Kisebbségbent a „lírai történelemszemlélet” dokumentumaként definiálta. Lándor Béla az Új Hangban Németh gondolatmenetét „bugaci történelemfilozófiaként” utasította el, Lukács György pedig paradox módon megfogalmazott fajelméletként értelmezte. Gulyás Pál szerint Németh nem öncsonkítást végzett el, hanem visszametszést, hiszen „a magyar kultúra fáját metszi vissza a „nemzet” alá, hogy a törzs megnyugodva és megerősödve ismét a nemzet fölé emelkedjék.” Féja Géza Németh könyvét „a faji gondolat magasabb rendű s a kultúrmagyarsághoz méltó megfogalmazásának” tartotta.

Igen érdekes volt Bajcsy-Zsilinszky Endre véleménye: egyetértett a mély- és híg-magyarság mítoszával, de felrótta Némethnek a „pánliterarizmus” egyoldalúságát, azaz a magyar szellem leszűkítését az irodalomra. S végül idézzük Hamvas Béla véleményét, aki a maga visszafogott hangnemű kritikájában oly módon fogalmazott, Németh Lászlónak abban mindenképpen igaza van, hogy „Az értékes emberek egy idő óta kisebbségben vannak, a kisebbség minden kedvezőtlenségével, hátrányával (…). Ez a tünet azonban nem kifejezetten magyar jelenség, hanem az egész korra jellemző. (…) A magyar szellemiség újabbkori történetének Németh-féle kategorizálása megosztja, eleve széttagolja, egymástól elválasztja, sőt egymással szembeállítja a magyar szellemi teljesítményeket. (…) Hasson mindkettő a maga ereje és súlya szerint a közösségre, amelynek így mindketten értékes összetevői lehetnek.”

Összefoglalásként pedig idézem Domokos Mátyás 1977-ben írt sorait: „Németh László belső exodusát csakugyan arra használta föl, hogy nemcsak egy írócsoport vagy egy értelmiségi réteg, de szinte egy egész nemzet helyett próbálta értelmezni, a közép-európai írástudó felelősségének átérzésével kora, a 20. század első harmadának nagy történelmi, ideológiai, szellemi és politikai áramlásait. S hogy ennek a vállalkozásnak, amelynek egymagában enciklopédistája volt, nemcsak félresiklásai, de máig érvényes felismerései is voltak, amelyeket most lélegzünk be (…), olyan természetesnek érezvén ezeket a felismeréseket, hogy – mint Descartes filozófiájának bizonyos tételeiről – talán ezekről sem tudjuk már: tőle származnak.”

Ennél nagyobb elismerés Németh Lászlót és művét illetően ma sem adható.

Hozzászólások

@

Küldés