„Olykor tréfás derű” (1)

Cseh Gizella  2009.8.16. 18:44

Egy elfeledett mesterkedő, Édes Gergely emlékezete.

Mottó:
„A köznép nyelvét őrizd, ha azt akarod, hogy az egész nemzet éljen. A nemzetet a nyelv teszi, a nyelv a nemzet lelke. – Nem csinosítani vagy javítani kell a nyelvet, mely az egész köznépé, mert ezzel romlását dolgoznánk, hanem őrzeni és önnön valóságában megtartani.” [Édes Gergely]

1763. január 24-én született a magyar művelődéstörténet érdekes, ugyanakkor az utókor által méltatlanul elfeledett alkotó egyéniségeinek egyike, Édes Gergely, költő és református lelkész. Ki is volt ez az alkotó, a XVIII–XIX. század fordulójának jellegzetes verselője, akinek neve szülőföldjén feledésbe merült, ugyanakkor a lexikonok és kézikönyvek máig őrzik nevét, életének adatait és szinte elfeledettnek hitt alkotásait?

Édes Gergely a Komárom melletti Madar községben egy kisbirtokos család hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Későbbi, 1826-ban született az Édes Gergely élete ’rövid kivonása c. elbeszélő költeményében a következőképpen ír Madarról:
„A születésemnek kedves helye volt Madar, a melly´
Révi-Komáromtól négy rövid óra gyalog.
Révi-Komárom esik nap-enyészeti tájra Madartól
’S révi Komáromtól nyári Keletre Madar.
Éjszakról erdők ’s szőlőhegyek’ alja keríti;
Délre mezőt szemlél a ’Duna’ partja felé
És hegyeket mellyek kékellenek a ’Duna’ déli
Partja fölött Almás ’s Neszmely’ irányja között.
Marczelháza, Hetény, Szentpéter, Perbete, Radvány,
Virt, Bátorkeszi, Mocs, közbe szorítja körűl…”

Kétéves volt, amikor édesanyja, Kun Anna a hetedik gyermekének világra hozatala közben életét vesztette. Apja, Édes Ferenc rövidesen újra megnősült. Gergely 1776-ben a sárospataki kollégium, majd háromévi pataki tartózkodás után 1779-ben a debreceni kollégium diákja lett. Debrecenben dédelgetett költői álmai nem váltak valóra, s ezért még ugyanebben az esztendőben visszautazott Sárospatakra. Szűkös anyagi helyzetére való tekintettel rövidesen újra odahagyta Patakot és Sátoraljaújhelyre ment, hogy a vármegyénél másolással keresse meg kenyerét. Addigi tanulmányait édesapja támogatta, ő azonban 1787-ben elhunyt. Anyagi forrásai elapadván Gergely hazatért, s elfogadta a Hetény község által felajánlott rektori állást, amelyet még ugyanebben az évben tavasszal el is foglalt. 1788-ban aztán továbbment Martosra, hogy a jegyzőséggel és segédmérnökséggel egybekötött rektori állást birtokba vegye. 1790-ben aztán tanulmányai befejezése céljából visszatért Sárospatakra. A fegyelmet mindössze fél esztendeig bírta, s még abban az évben elfogadta a mezőszántói rektori állást. Itt írta meg élete első önálló munkáját, a Természet könyve, avagy a természetből kimerített becses halhatatlanság című antropológiai és lélektani elmélkedéseket tartalmazó tankölteményét, amelyben a korszerű természettudományt népszerűsítette (Kassa, 1793). A Mezőszántón töltött két év alatt szeretett volna annyi pénzt összegyűjteni, hogy tanulmányait külhoni egyetemen folytathassa. Ez a vágya azonban nem teljesült, s éppen ezért 1793-ban elfogadta Nagykinizs község megüresedett lelkészi állására való meghívását. Innen írt először 1794 nyarán Kazinczy Ferencnek, s maradt vele levelezés általi kapcsolatban haláláig.

Költőnk 1797 elején hazautazott, és lemondott csekély atyai örökségéről. Ezt követően bejárta a Dunántúl nagy részét, s elhatározta, hogy a Balaton-felvidéken keres magának lelkészi állást. 1797-ben először Veszprémben volt káplán, majd ugyanazon év végén megválasztatott Nagyvázsony község rendes lelkészének. E helyütt négy évet töltött, majd 1801–1806 között a Fejér megyei Csóron teljesített lelkészi szolgálatot. Itt vette feleségül Szászi Katalint, és házasságukból hét gyermek született. 1807-ben már a Veszprém megyei Litéren élt, ahol ugyancsak négy esztendőt töltött. Ezt követően újból visszatért Csórra, majd e települést 1813-ban Balatonhenyével cserélte fel. 1816-ban már Pápán találjuk, és állás híján Horatius összes költeményét fordította le magyar nyelvre. 1817-ben aztán (ugyancsak a Veszprém megyei) Kupon sikerült a lelkészi állást elnyernie. Tizenhat esztendei ténykedés után 1833-ban Pápaderecskére került lelkésznek, ahol tizenhárom esztendeig szolgált. 1846-ban aztán nyugalomba vonult, és idős napjaira Albert fiához Tiszatarjánba húzódott vissza kipihenni élete fáradalmait. Ott hunyt el 1847. október 20-án, és végső nyughelyet is e községben talált. A református eklézsia halottas tabellájának 1847. évi 26. bejegyzése alapján pedig halálának oka: „halálos betegsége: öregsége erőtlenségétől meggyőzetve nyolcheti betegség.” Már életében, 1846-ban megírta saját Sírversét a következő szöveggel:

„Imhol, az a kivel a Múzsák és Kellemek együtt
Nyájaskodtak szebb élte napjaiban,
Édes Gergely már itt nyugszik sírja porában,
Melybe leszállt nyolcvant már mikor évre haladt.
Ő Madaron született s Patakon növelé tudományát,
Melyet közhaszonért gyűjteni holtig akart.
Hívatalában Vallás oltára körűl ő
Híven izzadozott ötven öt évek alatt.
Már az ezer nyolcszáz szám negyvenhatra menendő
Volt, amikor e sírvers általa lépre kapott.”

Ma is álló síremléke felirata:

„Édes Gergely
Költő s Lelkész
Nagykinisi 4.
Nagy vásoni 4.
Csóri 9. Litéri 4
B.Henyei 3. Kupi 13.
Derecske 14. 51 éveken
Szül. Madaron 1763”

Élete eseményeinek bemutatása után ismerkedjünk meg Édes Gergely korának szellemiségével, költőnk munkásságával, alkotói egyéniségének milyenségével. A maga korában Édes népszerű volt ugyan, egyértelműen azonban csak az olvasóközönség körében. Az írók, a költők és a kritikusok többsége közös ellenszenvvel fordult vele, valamint egy egész irodalmi irányzattal (a míveskedőkkel vagy mesterkedőkkel) szembe, amelynek ő volt az egyik legtehetségesebb képviselője.

A magyar nyelv megújításának mozgalma legjelentősebb mértékben az irodalomban, többek között a poézisben éreztette hatását. A költők egymással versengve az új költészeti lehetőségekhez új verselési módokat kerestek. Ekkor történt, hogy egy külföldi egyetemeket járt református lelkész, Gyöngyössy János „felfedezett” egy nálunk addig nem közismert verselési formát, a. leoninust. A Gyöngyössy nevével fémjelzett költői irányzat kapta a későbbiekben a „mesterkedők” elnevezést, hiszen ennek képviselői, például Molnár Borbála, Csízi István, Mátyási József, Kováts József, Gvadányi József és Édes Gergely is, szenvedélyesen kísérleteztek a magyar nyelv verstani lehetőségeivel. A kor ismert vezéregyéniségei, Ráday Gedeon, Berzsenyi Dániel és nem utolsósorban maga a nyelvújítási mozgalom feje, Kazinczy Ferenc egyaránt mereven elutasították az irányzat képviselőit, s ennek következményeként maga az alapító elhallgatott. Ugyanakkor már a kortársak között is akadtak érdekes kivételek; olyan nyelvművelők, akik komolyan vették Édes Gergelyt és ötleteit. Közéjük tartozott Aranka György, a kolozsvári Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság „rendes titoknoka”. Az említett közösség 1798. évi „pünkösd” havának 9. napján tartott rendes gyűlésén Édes Gergely kapcsán a jegyzőkönyv 4. pontja leszögezi: „[Édes Gergely] a tudós társak közé számláltatik. Tudósíttassék róla; tudósítása megköszöntetvén; s kéressék, hogy a poézis mesterségéről írt munkáját, úgy a grammatikáját is, ha elkészül, addig pedig egy velős esmertetést béküldeni ne sajnálja.”

Édes Gergely munkásságát a komoly és a könnyed hangvétel egyaránt jellemezte. Rendkívül szellemes ötletei voltak. A keddet például a „ketted” szó származékának vélve szerette volna átkeresztelni a szerdát hard-ra, a többi napot pedig nedd, ödd, hadd, hedd-re. Ezen kívül nevezetesek voltak egy magánhangzóra épülő hexameterei, amelyek segítették irodalmi nyelvünk fejlődését. E „versei” közül a legismertebb alkotása a görög szabadságharc idején született hexametere, az „Öt görög öt törököt dögönyöz örökös gyönyörök között…” Az említetteken kívül írt még „danákat, iramatokat, keserveket, nyájaskodásokat” – azaz ódákat, epigrammákat, elégiákat, mulattatásra szánt verseket, valamint „eredeti oktató meséket”. Nem utolsósorban pedig dalokat, mint például A petri gulyás címűt, amelyről mindössze utólag derült ki, hogy Édes Gergely, és nem a nép ajkán született. Komolyabb lélegzetvételű munkái teológiai és természettudományos kérdésekkel foglalkoztak; lásd például a már említett Természet könyve című tankölteményt. Írt egy verses regényt is Szefir s Dalirózsa cím alatt, hexameteres formában. Fő művének A halhatatlanság múzsája című kéziratos alkotása tekinthető, mellyel a magyar „isteni comoediát” kívánta megteremteni. A tizenöt „zengedezetből” álló költemény egy álom leírása, amelyben a földi halandó végigvezettetik a föld, a pokol és a menny világán. A költő ugyanakkor sokat fordított; műfordításai közül Anakreón, Theokritos és Horatius verseinek átültetései értékesek.

Tekintsünk bele Édes Gergely közéleti kapcsolataiba is. Már említettük volt, Kazinczy Ferenccel 1894-től annak haláláig kapcsolatban állt. Ugyancsak levelezés általi kapcsolatban volt gróf Széchenyi Istvánnal, Wesselényi Miklóssal, Aranka Györggyel, Batsányi Jánossal, a kor mecénásának tartott gróf Ráday Gedeonnal, és költőtársai többségével, a Virten nyugvó Baróti Szabó Dáviddal, a korán elhunyt Szentjóbi Szabó Lászlóval éppen úgy, mint a pesti remeteként ismert Virág Benedekkel. Csokonai Vitéz Mihályt pedig személyes jóbarátjának mondhatta.

Írásom utolsó része Édes Gergely kronologikus, időben változó kritikai megítélésével foglalkozik. Az évszázadok során kik foglalkoztak Édes Gergely személyével, és hogyan ítéltetett meg? Ugyanakkor honnan indult el ez a folyamat, és hol tart ma, a XXI. század elején?

A sor ismét Kazinczy Ferenccel kezdhető. Az ő személyes álláspontja határozta meg Édes Gergely esetében a negatív szemléleti alapot. Ezt a véleményt képviselte az irodalomtörténész Toldy Ferenc és a Himnusz-szerző Kölcsey. Már ekkor is tudunk kivételekről: Vörösmarty Mihály ifjúkorának kedvelt szerzője volt Édes Gergely, a már említett Aranka György pedig eleve partnernek tekintette a dunántúli protestáns lelkészt. A XIX. század végéről meg kell említenünk legkitartóbb életműkutatóját, Abafi Lajost. A változást a XIX. század második felében Arany János 1860-ban íródott Irányok című tanulmánya indította el, amely a maga szigorú álláspontja ellenére újra „felfedezte” a nevezett irányzathoz tartozó költőket. A folytatás már könnyebben ment. 1932-ben kiadták az Eredeti oktató meséket, majd 1941-ben Édes Gergelyre felfigyelt Illyés Gyula („A forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, amelyekért hálásak lehetünk.”), ezt követően Weöres Sándor, aki szerint „van néhány lélegzetelállító kis remeke, s ezeket körülveszi, majdnem megfojtja a grafomániásan rengeteg szürke verstömkeleg”

Ugyancsak Weöres Sándor volt az, aki 1977-ben megjelentette a Három veréb hat szemmel című költészettörténeti antológiát. Édes Gergely irodalomtörténeti rehabilitációja Bán Imre egyetemi tanár nevéhez fűződik. A XX. század vége és a XXI. század eleje az előzőeknél még bőségesebb kutatásokról tanúskodik. Az 1990-es években az objektív értekezések sorát gyarapította Bíró Ferenc irodalomtörténész. Költőnkkel (is) kapcsolatos irodalomtörténeti újdonságokat tartalmaz Szilágyi Ferenc 1998-ban „Az Ész világa mellett…” címmel megjelent tanulmánykötete. Kiemelkedő mértékben foglalkoznak Édes Gergellyel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Régi Magyar Irodalomtörténet Tanszékén Kovács Sándor Iván egyetemi tanár és hallgatói, akik 1999 áprilisában a Pápai Városi Könyvtárban a költő munkásságáról tudományos konferenciát rendeztek, amelyről egy kiadvány is született Édes Gergely emlékezete címmel. Ugyancsak 1999-ben jelent meg a Mesterkedők című antológia. 2004-ben – szintén Pápán – látott napvilágot Máté István történész kötete Toll és palást. Édes Gergely és családja: költők és lelkészek címmel. Nem feledkezhetünk meg ifj. Hermann István történészről sem, akinek a nevéhez fűződik Édes Gergely kupi éveinek részletes feldolgozása.

Mivel Édes Gergely esetében református lelkészről van szó, az értékelések sorában utolsóként, de nem utolsósorban idézem Márkus Mihály, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének szavait: „[Édes Gergely] versei, műfordításai, iramatai és danái, keservei és nyájaskodásai az irodalmi mívesség nagyszerű mesteréről vallanak. A műveiből sugárzó, felszabadult, olykor tréfás derű örök szólóan bizonyítja a régiek által jól ismert igazságot: nem az a döntő, hogy hol él az ember, hanem az, hogy mit csinál. (…) A késő puritánus iskolázottságú (…) költő–lelkipásztor így teremthetett máig maradandó értékeket.”

Írásomat az idézett gondolatok szellemében zárom, bízva az utókor tárgyilagos és elfogulatlan értékítéletében.

Édes Gergely költői életművének teljes, filológiai igényű értékelése napjainkig még nem történt meg (hisz mintegy 113 000 sort számláló életműről van szó). Ennek ellenére a költő-lelkipásztor léte és tevékenysége mintegy kétszáz esztendeje ott él a magyar kulturális közéletben, sőt, ma már egyre inkább forrong, s mint hajdan ő maga jósolta volt: feltámadásra vár. Mindez azt bizonyítja, hogy Madar község szülöttének (amely település Édes Gergely tiszteletére 2004 októberében emléktáblát állított) ott van megillető helye a XVIII. század második és a XIX. század első felének magyar irodalmában.

Hozzászólások

@

Küldés