Döntés

Puha Andrea 2008.4.30. 14:03

Mikor kell igazat mondanunk, s mikor kell hazudnunk?

Az őszinteség kényes téma. Ha mindig, minden helyzetben igazat mondunk, ránk fogják, hogy nyersek, durvák, érzéketlenek vagyunk, s még meg is sértődnek. Ha kertelünk, s nem az egyenes utat választjuk, sunyik vagyunk. Mit tegyünk hát? Mikor kell igazat mondanunk, s mikor kell hazudnunk?

Igen, van, hogy hazudnunk kell. Az őszinteség és a hazugság kézen fogva jár. Ballagnak egymás mellett, s hol az egyiket, hol a másikat alkalmazzuk. Csak nem mindig jól.

Vegyük például a tizenéves Anna esetét: sétál a játszótéren, egyszer csak összeesik, s a kórházban találja magát. Egész jól van, a takaróját gyűrögetve tervezget. Szeretne először is az ágyból kikerülni, a hétvégét a barátaival tölteni. Bowlingozni akar, mert azt még sosem próbálta. Kíváncsi arra is, milyen érzés, ha perzseli a szerelem, milyen a csók íze. Látni akarja a tengert, és a havat a hegyek csúcsán. Sok mindent szeretne: álmokat sző, mint ahogyan a pók szövi hálóját a kórházi szoba egyik sarkában.

Eközben édesanyja a folyosón zokog. Zokog, mert az orvos közli vele a rossz hírt: Lánya halálos beteg. Lassan összeszedi magát, mosolyt erőltet az arcára, és megáll a lánya ágya előtt, aki naivan, ártatlanul azt kérdi: – Mi van, anyu? Mi a bajom?

Mit kellene válaszolnia az anyának? Mondjon igazat? Döntse össze a lányában a boldog, gondtalan világról alkotott képet? Vagy hazudjon szép álmokat, vidám életet?

Mit kellene mondanunk? Mit válaszolnánk mi? Mit válaszolna ön?

Vagy nézzük más szempontból! Mit szeretne a kislány? Az igazságot? Tudomásul venni, hogy nem láthat hegyeket, nem hallhatja a tenger morajlását? Hogy lassan búcsúznia kell mindentől, s mindenkitől? Vagy azt szeretné, ha édesanyja hazudna? Hogy ez egy csúnya, makacs influenza, ami majd elmúlik… Mert bár idővel megsejti, hogy ez elmúlni ugyan nem fog, de legalább kapaszkodhat a hazug szavakba.

Mi mit szeretnénk a kislány helyében?

Én az igazat szeretném tudni. Két lábbal szeretnék állni a földön, mert a hazugságokra épített világban nem hiszek, ha a saját életemről van szó – viszont az anya helyében hazudnék. Hazudnék, mert szeretném, ha a lányom minél tovább élvezhetné a gond nélküli vidám életet. Csak akkor tudatnám vele az igazat, ha az már nyilvánvalóvá válik. Ez az én őszinteségi kódexem. Erre a helyzetre. Mert más a helyzet, ha egy felnőtt, vagy idegen ember fekszik azon a korházi ágyon! Mindjárt átrendeződik a kódexünk: ami nekem például abban a más helyzetben azt mondaná, hogy mondjak igazat. Ne hazudjak, mert ő egy felnőtt ember. Egy olyan felnőtt ember, aki teherbíró, s aki döntésképes.

Azt hiszem, mindannyian voltunk már olyan helyzetben, mikor le kellett tennünk a voksunkat. Az igazság, vagy a hazugság mellé. Hazudjunk, mert úgy jobb nekünk? Vagy hazudjunk, mert úgy jobb neki? Legyünk önzők, vállaljuk, hogy elveszítünk egy jó barátot? Vagy hallgassunk, hogy mellettünk maradjon valaki?

Hazudjunk, vagy mondjunk igazat?

Ugye milyen nehéz döntés?