Szülőpótló napközi

Vég Erzsébet  2007.3.6. 13:28

Erről az érdekes és emberséges kezdeményezésről egy hetilapban olvastam.

Dr. Mezey Klára Pécsen úgy érezte, hiba engedni, hogy sok gyerek céltalanul csellengjen az utcákon, ezért létrehozott egy szülőpótló napközit. Hiszen azokkal a fiatalokkal, többségében ipari tanulókkal, akiknek a szülei dolgoznak -- egyáltalán nem, vagy csak keveset foglalkoznak otthon.

A kezdeményezéshez a helyi plébános termet biztosított, majd csatlakozott hozzájuk néhány segítőkész kolléga/szakember is. Délutánonként többnyire korrepetálják az odajárókat, majd uzsonnával kínálják őket, végül pedig játszhatnak a nebulók. Heti egyszer egy hitoktató beszélget velük, egy film vagy egy cikk kapcsán, az élet dolgairól. Nyáron egy hetet közösen táboroznak, ahol lovagolhatnak, sportolhatnak, kézműves foglalkozásokon vehetnek részt a gyerekek. (Amíg nem volt pénzük, a saját családi nyaralójukba vitte őket a doktornő, és egyedül főzött a társaságnak). Szerintem csupa érdekes és hasznos dolgot művelnek, miközben fölös energiáikat is levezetik. Általában nyolcadik után érne véget a napközi, de sokan később is szeretnének ide visszajárni.

Hogy mindez mitől olyan „nagy szám”? Számomra attól, hogy a napközisek nem elit tanulók, és nevelőik elfogadják őket olyanoknak amilyenek. Mostanság szinte csak ennek ellenkezőjéről hallhatunk: hatalmaskodó ál-pedagógusokról, betegítő iskoláról. Ez a napközi gyerekközpontú: jó példát mutat, toleranciára nevel. Azt üzeni: akkor is értékes vagy, ha nehezebben tanulsz, magadért szeretünk, engedd, hogy segítsünk! Ha szükséges, egyéni beszélgetésekkel fegyelmeznek, senkit sem szégyenítenek meg a többiek előtt. Ehhez persze sok idő és sok türelem kell. De azt gondolom, ha valaki a jövő nemzedékét neveli, nem is teheti másképp.

Dr. Mezey Klára munkája elismeréseként, 2006 szeptemberében megkapta a Pannon Példakép Alapítvány díját.

Amikor az indulásról és a mindennapokról faggattam, elmondta, hogy annak idején az orvosi pálya mellett döntött, de vonzódása a pedagógusi hivatás felé mindig megmaradt. Nagy hatást tett rá a Néri Szent Fülöpről szóló „Legyetek jók, ha tudtok” című film csakúgy, mint „Az Isten vándora” című könyv, amely Regőczy István atyáról szólt, majd „A fiúk apostola” című könyv került a kezébe Bosco Szent Jánosról. Ezek együtt adták az indíttatást, hogy felvegye a kapcsolatot a Szalézi-renddel, akiktől máig sok gyakorlati tanácsot és erkölcsi támogatást kap.

Napközijükben minden munkatársuk önkéntesként dolgozik. Az általuk is használt tanterem és a teakonyha közüzemi költségét, takarítását a plébánia fizeti. A fenntartás jórészt adományokból történik. Nincs szervezett szponzor-hálózatuk, de azoktól a jó emberektől, akik ismerik és értékelik tevékenységüket, mindig összejön a legszükségesebb. Ezenkívül rendszeresen pályáznak is. Szinte egy nagycsaládként működnek, ezért a „családtagoknak” is be kell segíteniük. Karácsony és húsvét előtt apró ajándéktárgyakat készítenek, ezeket árusítják. Színjátszóikkal fellépéseket vállalnak, így gyűjtenek adományokat. Önálló költségvetésük soha nem volt, mégis mindig futotta arra, amire nagyon kellett.

Úgy gondolom, sok hasonló pedagógusra volna szükségünk, akik emberségből példát mutatnak.



S hogy ki is volt Don Bosco, a példakép? A teljesség igénye nélkül a következő információk – amiket az ELTE neveléstörténeti honlapján találtam -- árulnak el róla többet.
A XIX. századi katolikus népnevelés és szociális gondoskodás legnagyobb alakja Giovanni Bosco (Bosco Szent János, 1815-1888) szegény parasztcsaládból származott. 1841-ben szentelték pappá.
A nevelés legfőbb eszközének a nevelő személyiségéből áradó és sugárzó szeretetet tekintette.
„A kölcsönös bizalom alapján a nevelő megbízik növendékében, ezért szabadidejében teljes szabadságot, önfeledt vidámságot biztosít számára. A játékidő szabadsága, viharos jókedve után a komolyság, összefogottság időszaka következik, amikor a növendékek nagy odafigyeléssel végzik el feladataikat az iskolában és a tanműhelyben. A szabadság és a tekintély elvét kapcsolja össze a megelőzés módszerében, amely a gyermek önalakításra nevelésének sajátos eszköze.”
Don Bosco a büntetést csak legvégső esetben tartja megengedhetőnek: csak akkor, ha már semmilyen más eszköz nem vezet eredményre. Mivel pedagógiájának alapeleme a vallásosság, fontos nevelőeszköznek tekinti a hitélet gyakorlását.

Hozzászólások

@

Küldés