A gyereknevelés magaslatai

Kiss Julianna  2007.8.7. 9:21

Nem igazán szeretem a felméréseket, a közvélemény-kutatásokat:

...mindig valami frusztráló következtetést vonok le belőle magamra és mikrokörnyezetemre nézve. A minap egy újabb felmérés látott napvilágot az egyik napilap hasábjain. A cikk lényege az volt, hogy míg a gyerekek elégedettek szüleik „szülői feladatra vonatkozó teljesítményével”, addig a szakemberek (pszichológusok, pedagógusok) szerint a szülők bizony nem állnak éppen a helyzet magaslatán. Lehetne persze vitát kezdeményezni arról, kinek melyik csoport véleménye a fontosabb, de szülőként számomra inkább az ifjak álláspontja a mérvadó. Igaz, valószínűleg a szakemberek objektív véleménye a helytálló, hiszen a gyerekeket bizonyára saját önző érdekeik vezérlik. De mivel szülőként a gyerekemmel való békés, kölcsönös megelégedettségre szolgáló közös életre kell törekednem, azt hiszem, inkább az ő szava a fontos.

Egy bizonytalan pillanatomban elővettem a férjemet is: ő vajon mit gondol erről az egészről? Vajon milyen szülők vagyunk? Hogyan láthat a lányunk bennünket? Párom szerint jó szülők vagyunk, időnként kisebb-nagyobb hibákkal, de változásra, javulásra, fejlődésre való hajlandósággal. Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai, előfordul, hogy emelkedik a hangerő, de összességében nézve szerinte olyan szülők vagyunk, amilyeneket ő mindig is szeretett volna magának.

Náluk az apa volt a hangadó, az ő kegyét kellett keresni, beleegyezését elnyerni. A családban „apukának” volt először farmere, edzőcipője, ő kóstolt először Milka csokoládét és Coca-Colát. Mindenki más csak utána következett. Felesége és gyerekei minden percét beosztotta, beleszólt (noha soha nem gyakorolta) a főzésbe, takarításba, mosásba, vasalásba. Ő választotta ki az üzletben a ruhákat, cipőket, ő mondta meg, milyen alkalomra mit kell felvenni.

Nálunk, az én családomban, sokkal szabadabb volt a pálya, sok minden meg volt engedve, de a szabályokat be kellett tartani. A leglényegesebb különbség talán az, hogy míg náluk apuka volt az első helyen, nálunk a gyerek. Én kaptam először farmert és edzőcipőt, enyém volt a csoki meg a kóla. Nem szóltak bele az öltözködésembe, az iskolai dolgaimba, nem korlátozták a tévézésre, barátokra fordított időt. Érdekes módon, mégis megtaláltam az arany középutat: keveset tévéztem, sokat olvastam, nem csavarogtam túl sokat, jól tanultam. A családi dolgokat közösen beszéltük meg, nem volt olyan, hogy gyereknek kuss! a neve.

A férjemet viszont keményen megjelölte az otthoni légkör. Úgy nőtt fel, hogy állandóan az ő bevonása nélkül döntöttek róla, beosztották napjait, sőt, szinte az egész életét. Így amikor kiszabadult „apuka” hatásköréből, sarokba vágta az addig kötelező inget, nyakkendőt és napokat töltött a tévé előtt. Kipróbált mindent, ami addig tilos volt, igyekezett behozni az elszalasztott dolgokat.

Ha ebből a szemszögből nézem, én is úgy hiszem: lányunk elégedett velünk. Családi ügyekben mindig együtt döntünk, soha nem mondjuk neki azt, hogy te ezt nem érted, inkább igyekszünk megmagyarázni a dolgokat. Szeretjük őt, sokat olvasunk, mesélünk neki, sokat játszunk és kirándulunk együtt, moziba és színházba megyünk vele. Szerető családban nő fel, ahol érzi, hogy fontos és nélkülözhetetlen.

És emberi gyarlóságunk és hibáink ellenére ez a legfontosabb, amit tehetünk érte.

Hozzászólások

@

Küldés