Kinek természetes?

Huszár Ágnes  2010.3.11. 21:29

Óralátogatáson voltam egy általános iskolában, ahol enyhén értelmi sérült, más megnevezéssel sajátos nevelési igényű gyermekek tanulnak.

A nagyon gyermek-közeli szemléletű általános iskola kis létszámú ötödik osztályában ültem, és figyeltem a gyerekekkel együtt a tanórákat. A kedves, fiatal gyógypedagógus tanító néni nagy figyelemmel és komoly szakmai tudással vezette az órákat. Különböző módszereket használva ismertette meg a gyerekekkel az új tananyagot, és érdekes módon végzett ismétlő feladatokkal gyakoroltatta az előzőekben tanultakat.

A nap vége felé, amikor már az olvasás, matematika, történelem és nyelvtan órákon is túl voltunk, a terem egyik részéből horkolás hallatszott. A gyerekek rögtön észrevették, és szóltak a tanító néninek, hogy az osztálytársuk elaludt. Bizony az egyik fiúnak lebukott a feje, és álomba szenderült a fárasztó nap közepén. Az osztály munkája egy pillanatra megakadt, a tanító néni pedig azt mondta: „Jól van, nem baj! Hagyjátok, hisz elfáradt, hadd aludjon!” Ezután a gyerekek a pedagógus vezetésével folytatták a félbeszakadt olvasást.

Egy gyermekközpontú, sajátos nevelési igényű gyerekeket tanító iskolában ez természetes, még a nagyobb gyerekek esetében is. Nekik természetes. A pedagógusnak, mivel szakmai tudása és nagy empátiája miatt tudja, hogy bizony ezek a gyerekek könnyebben elfáradnak. A gyerekek egyike-másika esetleg gyógyszeres kezelés alatt is áll, vagy egyszerűen kamaszkora fáradékony időszakát éli annak ellenére, hogy ötödik osztályban még az olvasást gyakorolják. Természetes a gyerekeknek is, mivel ez bármikor bármelyik osztálytársukkal megtörténhet. Saját kis világukban más szabályok is érvényesek, mint egy többségi iskolában, ahol egy tanórán történő elalvás nem megszokott.

Külső szemlélő számára, aki nincs tisztában egy enyhén értelmi sérült gyermek igényeivel, életmódjával, szociális hátterével, bizony furcsa helyzetet jelentene, ha horkolást hallana a tanórán. Nem értené, hogy ez nem a gyerek akaratától függ, hanem más tényezők is befolyásolják a gyermek viselkedését, mint egy ép értelmű tanuló esetében. A sajátos nevelési igényű gyerekek környezetének és pedagógusának elfogadónak kell lennie, és figyelembe kell vennie ezeknek a gyerekeknek a szükségleteit. Ezt láttam egy másik általános iskolában is, ahol a többségi általános iskolában sajátos nevelési igényű gyermekek integráltan tanulnak. Nevelésük és oktatásuk ép értelmű gyermekek közösségében történik.

Egy születéskor bekövetkezett agyvérzés miatt sérült kislány második osztályban együtt tanult az egészséges tanulótársaival. Több tanórán megsegítést kapott az osztálytanítótól vagy a gyógypedagógustól. A mosolygós, kiegyensúlyozott kislány mozgása láthatóan eltért a társaitól. A tornaórai gyakorlatokon karjait nehezebben használta, lábai néha rendetlenkedtek. Erre ügyelt a tanító néni, mivel a kislány a testnevelés órán más gyakorlatokat kapott, mint a többiek. A gyerekek rákmászást végeztek, míg a kislány továbbra is óriáslépésekben haladt körbe. Egy kis pedagógiai odafigyelés elég volt ahhoz, hogy a sajátos nevelési igényű kislány is élvezze a tornaórát, és sikerélménye legyen társaival együtt.

Matematika órán a teljes integráció keretén belül gyógypedagógus segítette a kislány fejlődését. Benn az osztályteremben a kislány mellett ülve, végigvezette őt a számára kijelölt tananyagon és feladatokon. Míg a másik pedagógus az összes többi gyermekkel más matematika feladatokat végzett.

Az integrációt végző, a gyermekekre odafigyelő, empatikus légkörű általános iskolákban mindenki számára természetes, hogy az egészséges gyermekek között értelmi vagy testi sérült gyermekek is tanulnak. Természetes, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek gyógypedagógiai segítséget kapnak a tanórákon, más fajta magyarázatra van szükségük az új tananyag elsajátításakor, és másféle segítséget igényelnek az ismétlő feladatoknál. Ennek ellenére nincs tökéletes integráció, hisz problémák, kérdések minden integráló intézményben felmerülnek.

Mégis sokat jelent egy gyermek és egy felnőtt számára is, ha sérült állapotát, fogyatékosságát természetes módon éli meg különféle élethelyzetekben. Az a jó, ha természetes módon a környezete is figyelembe veszi egyéni, sajátos igényeit. Az a lelkileg és érzelmileg könnyű helyzet, amelyet mindegyik fél természetesnek, magától értetődőnek él meg.

Ezt a gondolatsort szeretném befejezni egy olyan helyzet elmesélésével, amelyet szintén egy integrációt végző általános iskolában éltem meg. Az osztályteremben ültünk egy pedagógussal, beszélgetünk, és a szünetben beszalad egy csöppnyi, szőke, mosolygós kisfiú, aki behozta a terembe a napsugarat is. Odaszaladt a tanító nénihez, aki az ölébe kapta és megkérdezte tőle, hogy milyen órája volt. Mi tudtuk, hogy logopédusnál töltötte az előző órát, hisz a foglalkozás zaja átszűrődött a szomszédos teremből. És a kisfiú nagy lendülettel, kicsit pöszén, de vidáman elmesélte, hogy bizony logopédusnál volt, és sokat játszottak.

Számomra szívet melengetően csodálatos élmény volt a helyzet természetessége. Természetes volt az, hogy logopédus foglalkozik az általános iskola keretein belül azokkal a gyerekekkel, akiknek erre szüksége van. Az is természetes volt, hogy ez a kisfiú életének része, és az is, hogy vidáman, napsugarait felénk szórva erről mesélt.

Kinek természetes? Az a jó, ha elsősorban annak a személynek, aki megéli a nehéz, nehezebb, még nehezebb vagy könnyű, könnyebb és még könnyebb élethelyzeteket. Az is jó, ha ugyanígy magától értetődő a személy környezete számára az, ha neki szüksége van a több és más odafigyelésre. Az még jobb, ha ezek a szituációk olyan személyi és tárgyi környezetben játszódnak, amely biztosítja a természetesség érzését.

Hozzászólások

@

Küldés