Szünidőhöz közeledve (1)

Jády Mónika  2008.5.25. 17:00

Hamarosan itt a nyár, és vele együtt a bizonyítványosztás is. Nem egy gyerek számára ez a legkritikusabb időszak.

Azok, akiknél otthon egyetlen rossz jegyért is kiadós verés jár, nemhogy egy rossz bizonyítványért, szorongva várják az iskolaév utolsó napját. Van, aki azt tervezi, hogy világgá megy, de olyan is akad, aki – más kiutat nem látván – öngyilkosságot kísérel meg. De azok számára sem felhőtlen az iskolaév vége, akik nem(csak) a szüleiknek, hanem maguknak szeretnének megfelelni, de bárhogy is igyekeznek, nem kapják meg a jobb jegyet. Például azért, mert pikkel rájuk a tanár, vagy egyszerűen az elején beskatulyázta őket a gyenge tanulók közé, és többé nem ad nekik kitűnőt vagy dicséretest.

Meg persze, olyan is előfordul, hogy a gyerek igyekezete nem elég a jobb jegyhez. Május vége felé már késő arra gondolni, hogyan is lehetne bepótolni a hiányosságokat. Iskolaév vége felé már lehetetlen egy egész érdemjegyet javítani. Esetleg még azok reménykedhetnek a jobb osztályzatban, akik két jegy között állnak. Rá kellene rávezetni a mindig az utolsó pillanatban észbe kapó diákokat, hogy a következő iskolaévben nap, mint nap tanuljanak, hisz egy hónap alatt nem nagyon lehet behozni több hónap lemaradást. Másrészt, a bizonyítvánnyal az egész éves munkát értékelik.

A szakemberek azt mondják, hogy iskoláink nagyon teljesítménycentrikusak. Ugyanakkor nem egy szülő is olyan teljesítményt vár a gyerekétől, ami meghaladja a gyerek képességeit. Például a főiskolát végzett szülő gimnáziumba adja szerény képességű utódját – a gyerek pedig szenved, mert ő a leggyengébb az osztályban. És persze, olyan szülő is akad, aki – bár ő maga úgy bukdácsolta végig az általános iskolát – elagyabugyálja a gyerekét, ha hármasnál rosszabb jegyet visz haza. Így a diák kettős nyomás alá kerül. Az iskolában állandó kudarcélményben van része, otthon pedig szidásban, büntetésben. Ha nem bírja tovább, megpróbál kárt tenni magában. Nem egy ilyen esetben a szülő a tanárokat hibáztatja, az iskola pedig a szülőket – ahelyett, hogy mindkét fél időben felfigyelt volna a bajra, és (egymással karöltve) megtette volna a kellő lépéseket. Azt hiszem, hogy itt a szülőket nagyobb felelősség terheli. Aki egész évben figyel a gyerekére, azzal nem fordulhat elő, hogy csak a bizonyítványosztás előtt szembesül azzal, hogy a gyerekének igencsak rosszul áll a szénája...

Akadnak olyan oktatók, akik rendszeresen megszégyenítik a gyenge tanulókat – az egész osztály előtt. Nem hiszem, hogy ezzel bárkit is rá lehet venni arra, hogy nekiálljon tanulni. A gyerek inkább csak még jobban megutálja az iskolát. Ráadásul, ha az oktató gúnyt űz a gyengébbekből, akkor az osztálytársak is bátran fognak csúfolódni. A másik dolog: amikor a rossz tanuló végre kicsit összeszedi magát, biztatásképp és dicséretképp nem kap egy kitűnő osztályzatot a csaknem hibátlan feleletére, hanem csak egy közepest. Mondván, hogy az előző anyagokat biztosan úgysem tudja (tökéletesen), és ha most kap egy kitűnőt, kényelmesen hátradől, és megint nem veszi a kezébe a tankönyvet. Szerintem a jó jegy mellé ilyenkor még egy szóbeli dicséret is kijár. Például valami ilyesmi: „Látod, hogy megy ez neked, igyekezz továbbra is.” A gyerek rögtön kihúzza magát, és gyengébb képességei miatt nem érzi magát kisebbrendűnek. Aki pedagógiát tanult, tudhatná, milyen fontos a pozitív motiváció...

A kisgyerekek többsége nehezen viseli, ha rossz jegyet kap. Persze, középiskolás korban vagy felnőtt fejjel ez már nem nagy tragédia, de például tízévesen még mi is annak éltük meg.

Vegyük komolyan a gyereket, és ne bagatellizáljuk el az őt foglalkoztató problémákat. Elmesélhetjük neki, hogy néha nekünk is becsúszott egy-egy rossz jegy, és akkor mi sem éreztük jól magunkat. Amikor először kaptunk hármast a tollbamondásunkra, és egyetlen hibán múlott a jobb jegy, sírdogáltunk is. De legközelebb jobban igyekeztünk, és többször nem kaptunk hármast a tollbamondásunkra. Nagyon jó, ha a pedagógus is mond egy-két vigasztaló szót, ha látja, hogy el van keseredve a gyerek. Igaz, hogy ez abban a pillanatban sovány vigasznak tűnik a kisdiák számára, de később valószínűleg értékelni tudja majd ezt a gesztust. Azt az oktatót viszont, aki gúnyt űz belőle, soha nem fogja a szívébe zárni. Sőt!

Sajnos, olyanok is vannak a pedagógusi pályán, akik gyűlölettel fordulnak a diákok felé. Felnőttként még csak elviseljük, ha valaki utálatos velünk (legalább őszinte, és nem kétszínű az illető), gyerekként viszont tragédiaként fogjuk fel. (Az Öngyilkosok c. filmben az egyik nyilatkozó azt meséli, hogy egyik tanára miatt, aki pikkelt rá, öngyilkosságot kísérelt meg!)

Szerintem egy igazi pedagógus ezt tudja, és ezek szerint viselkedik a (kis)gyerekkel, akkor is, ha az valamilyen okból nem szimpatikus neki.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés