Kód kioldva

Nagy Csivre Katalin 2013.4.30. 4:22

Emlékszem arra, a pillanatra, amikor életemben először tudatosult bennem, hogy egyszer anya leszek.

Kilencéves lányka lehettem. Egy pillanat, egy érzés volt, ami megmaradt bennem, hogy az anyaság bele van írva, kódolva az életembe.
Azóta eltelt, több mint huszonöt év.
Anyává tett az élet.
Kód kioldva.

Találkoztam viszont olyan nőkkel, asszonyokkal, akik nem ezt az utat választották. Tudatosan vagy tudattalanul, örömmel vagy nagy bánattal mondtak le az anyaságról, szülésről. Nyilván minden nő életébe más és más az egyszeri és megismételhetetlen oldó-kód. Egyáltalán nem biztos, hogy a szülés, a gyerekvállalás mindenkinek igaz sorsa.

Az anyaság a gyermek iránti vágy olyan elementáris ösztön, amely hangosan kiabál, kopogtat a csukott ajtón, és a legnagyobb zajt is túllármázza. Elementáris ösztön, teremtő, erő. Hatalmas csodája és misztériuma a természetnek.

Az élet kezdetét a megszületésünk pillanatától tartjuk számon. Az óra, a perc, amikor először látjuk meg a napvilágot az életünk kezdete, hosszú utunk első fontos momentuma. Előrehaladott, modern elméletek, például a transzperszonális pszichológia immár gyakorlati tapasztalatai megcáfolhatatlannak látszanak. Bizonyított tényként ismeretes, hogy a perinatális élmények, a magzati kor tapasztalatai, élményei befolyással vannak személyiségünk csírájának alakulására. Maga a születési folyamat is erős karakterjegyeket vés a személyiségünkbe.

Manapság divatos különböző szlogenekkel dobálózni. Fehér köpenyes szakemberek fizetett szónoklatokat fröcsögnek a szülésről és a terhességről – túlidealizálva magát ezt e megrendítő eseményt. Nagy hiba ez. Letagadni a veszélyeket, és nem fölkészíteni az anyát arra, hogy a szülés bizony próbára tevő, katarktikus élmény, anyának és gyermeknek – vétkes tévedés lehet.

Azt gondolom, hogy a fejlődő orvostudomány minden dicséretes, csodás javai ellenére az intézményesített kórházi szülés elvette a nőtől a szülés természetes képességét. Merjük kimondani nyíltan, őszintén! Amíg egykoron a segítő nők, bábák vezették a szülést, ez talán másképp volt. A mai szülni készülő nő ösztönei hangjára és parancsára, sajnos, sokszor süket. Gyakran el van bénítva fájdalomcsillapítókkal, sőt a kismama akár császármetszést is kérhet, minden indok nélkül. A tapasztalatlan és felvilágosítatlan anyuka nem tudhatja, hogy ez mivel jár. Nem ritkán hallani az orvos szájából: „Nos, mikor szüljünk, anyuka? Húsvétra, karácsonyra, ekkorra meg akkorra már otthon lehet a babával, ha beindítjuk a szülést ekkor-akkor. Ki kérdi meg, hogy ennek mi a következménye?!

Szerencsére, sok súlyos és kártékony szakmai tévedést korrigált az orvostudomány mára. Két gyerkőcöm születése közt három és fél év különbség van. Ez idő eltelte alatt nem történtek csodák, viszont pozitív tendencia lett a családközpontúság, ami a kórházi rendszert lassan átalakítja. Szabadon beszélhetünk a tapasztalatainkról, igényeinkről, és persze informálódhatunk, tanulhatunk.

...A régiek szerint a születés nem más, mint az eljövendő élet, néhány rövid órába sűrítve és a hagyomány szerint az első korty levegő „a felejtés itala”, amellyel az érkező a múltat és jövőt egyaránt elfelejt, csakhogy egyszer majd a végső megmérettetéskor, lassan újra emlékezni kezdjen...

Végül álljon itt egy számomra csodás hagyomány!

„Kelet-Afrikában van egy törzs, amelynél a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.
Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.
A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."
(Jack Kornfield: A lélek éneke)