A gyermek, áldás...

Madarász Ildikó  2009.1.12. 12:55

Mondják mások, akik épp nem egy újabb álmatlan éjszakán vannak túl, vagy akik soha nem jöttek rá a gyerek stiklijeire...

A gyermek: áldás, mondják mások, akik épp nem egy újabb álmatlan éjszakán vannak túl, mert a gyerek éjjel hatszor fent volt, vagy akiknek az utóda a suliban osztályelső volt és soha nem érezte, hogy milyen, amikor egy áttanult délután/este után a gyerek kettesre írta a történelemdolit, vagy akik soha nem jöttek rá a gyerek stiklijeire – nem úgy, mint én, már nemegyszer..

Bizonyítványt osztottak. Félévit. Addig nálunk ez semmiféle stresszhelyzetet nem teremtett. Gondos szülőkként tanulunk a gyerekkel, úgy gondoltuk, minden jegyük az eszünkben, a jókért dicséret járt, a rosszakat megbeszéltük. (Néha emelt hangon, elég határozottan léptem fel… Na, jó, picit kiabáltam, de tényleg csak párszor hallotta a szomszéd is…) Emlékszem, péntek volt, siettem haza palacsintát sütni. Még hazafele menet csöngött a telefonom.

Másodszülöttem volt és olyan izgatottan hadarta el a mondandóját, hogy a felét sem értettem, többször fel kellett szólítanom, hogy lassabban, mert semmit sem értek. –Anya, nyelvtanból is négyest kaptam! NINCS HÁRMAS A BIZIMBEN! Erzsi néni pedig matekból ötöst adott. Hallod anya? ÖTÖST, MATEKBÓL! Örülsz anya? Örülsz, nagyon örülsz?

Hát hogy ne örültem volna. Mondtam a gyereknek, hogy mindjárt otthon vagyok és imádom. Igen, igen, igen! Csak ez a szó duruzsolt a fejemben, mintha legalábbis engem osztályoztak volna jól – a sok éves munka meghozta a gyümölcsét.

Ember még úgy nem szenvedte túl azt a negyedik-ötödik osztályt, mint mi Ákos fiammal.

Ákos gyermekünk különleges, megfoghatatlan, nem tudom megértem-e valaha. Elsőben nem a tanító nénire figyelt, mint a másik tizenhét gyerek, hanem a szomszédban az építkezést felügyelte az ablakból kinézve, nap, mint nap. Pontos számadataink voltak, hogy hány ember dolgozott aznap, mennyit haladtak, hány láda betont húzott fel a csiga, a darusautó egy picit megcsúszott, de nem lett senkinek semmi baja. Az építkezés áprilisig tartott. No, mi onnan indultunk, attól kezdve lett iskolás a gyermekünk.

A számunkra egyszerű, magától értetődő dolgokra úgy reagált, mintha legalábbis a relativitás elméletét próbáltuk volna egy kis tölcséren keresztül az agyába tölteni. Azok a dolgok, amik még bennünket is megosztottak (egy éjszakát át lehet vitatkozni a harmadikos matekon), számára egyértelműek voltak.

Rengeteget tanultunk. Mi négyen. Ha már nekem elfogyott a türelmem, szóltam a páromnak, hogy gyere, vedd át, mert már kínzási módokon agyalok... Ha már ő is feladta, a tesója ment be hozzá, jobbára csak vigasztalni.

Ezek tükrében ez a bizonyítvány frenetikus.

Hazaértem, örömködtünk, alig vártuk haza apát, hogy neki is elmondhassuk. Kevertem a palacsinta tésztát, épp a túróért nyúltam, amikor nyílt az ajtó. Megláttam, hogy Tamás fiam lép be és valami nagyon nincs rendben – az anyák ezt az első századmásodpercben érzékelik, csak a magzatukra pillantva –, s lassan becsuktam a hűtőszekrény ajtaját.

Köszöntünk egymásnak.

Miután komótosan levette a kabátját és felakasztotta, lehúzta a cipőjét, amit rögtön a cipős szekrénybe rakott, majd a tesicuccát is a helyére tette, már tudtam, hogy nagy a baj. Elővette az ellenőrzőjét és a kezembe adta:
– Nem fogsz örülni!
Belepillantottam a kis füzetkébe és egy szépen felépített világkép omlott össze bennem. A fiam, akire olyan büszke voltam, akiről úgy gondoltam, nyitott könyv a számomra, akinek a barátja voltam, akivel együtt szoktunk vihogni esténként… Nos, a fiam átvert! A kis kék füzet tele volt hármasokkal.

Az én kitűnő tanuló gyerekem, akivel soha semmi probléma nem volt, kilencedik félévben tele van hármasokkal! Ami nem volna nagy baj, ha tudtam volna, hogy erre számíthatok, de előre lapozva kiderült, hogy az osztályfőnöke beírta a be nem írt jegyeket is, ami a mi esetünkben 21 darab volt, és nem a négyesek és az ötösök...

Első kérdés a fejemben: mit rontottunk el, hol rontottuk el? Mert nem a 6 darab hármas bántott, hanem a 21 be nem írt jegy – a hazugság, az árulás, tekintélyem sárba tiprása.

Nem tudtam szólni. Nem kiabáltam. Csak néztem szomorúan, az érzések kavarogtak bennem, de nem hagytam őket kitörni. Én mentem ki a házból. Leültem a teraszra, és csak úgy cikáztak az indulatok, egyenlőre még csak idebent. A gondolataimat próbáltam szépen felépíteni magamban, mentségek felhozni, indokokat találni.

Az embernek ugye van egy alap génhozadéka, amin finomítani lehet neveléssel, neveltetéssel, türelemmel, szeretettel, sok-sok szeretettel. Én szeretem a fiaimat. Melyik anya nem szereti a gyerekeit? (Bár abban a pillanatban, nem a szeretetem járt át, és jobb, hogy akkor ezt a kérdést senki nem tette fel.)

De akkor miért?

A fiam tizenöt éves. Kamasz. Biztos voltam, hogy nem ússzuk meg ezt a korszakot, csak simább átmenetre számítottam: hogy majd szépen, lassan átcsusszanunk ezen is, hogy az én gyerekem megfogadja az okos szót...

Vagy talán bennem a hiba, félni kell tőlem, elsumákolni előlem a dolgokat?

Hiszen most már hiába mondanám neki, hogy ha valami nem megy, akkor szóljon, segítek. Ha én nem tudok, akkor keresek olyan embert, aki tud, ha pedig kell, akkor akár fizetek is a segítségért, de tudnom kellett volna, hogy segítségre szorul!

Késő bánat minden szó.

Három teljes napig nem szóltam Tamáshoz. Nem tudtam mit mondani.

Szenvedtünk. Ő is, én is. Nem értette, mi van. Első nap azt gondolhatta: hú, ezt nagyon könnyen megúsztam! A második napon kezdett gyanússá válni a dolog, hogy az igenen és a nemen kívül nem használok más kifejezési eszközt vele szemben. Harmadik nap már olyan végtelenül zavaróvá vált a hallgatásom, hogy este bejött a szobámba és faggatni kezdett, majd a kapott igenek és nemek után, valahogy eleredt a nyelve.

Én nem kérdeztem semmit, csak hallgattam. Hallgattam, hogy az emelt szintű angol tagozatba csöppent mindennemű angol alap nélkül, amit bár tudtunk az elején, de azt ígérték, hogy ez semmi hátrányt nem fog jelenteni. Hát jelentett. Nem is kicsit. Olyat, mint mikor valakit kiképeznek búvárnak, és első bevetésként ledobják, mint ejtőernyőst. Aztán meg ő imádta mindig is a törit, de most a tanár olyan halkan beszél, hogy képtelen követni, és egy csomó új bogara van. A tanárok olyan mások, mint általánosban, meg kell neki szokni, hogy ki, mit és hogyan kér számon. Persze volt, amikor nem volt szerencséje. Fél pont hiányzott a jobb jegyhez, vagy épp otthon felejtette a füzetet, és már azért is elégtelen jár. És igen, ő is hibás, ellinkeskedett dolgokat….

Már beszélünk. Töriről, földrajzról, egyebekről. Péntekenként külön angol tanárhoz jár, a matekban apa segít.

Igaz is – van ideje tanulni, nem foglalja le a számítógép, mint régen napi sok-sok órát, hanem csak az egyezményes hétköznaponkénti 1-1,5 illetve hétvégi napi 2,5 órát.

Ebben a félévben nincs rossz jegye – legalábbis nem tudok róla.

Túl vagyunk az első csörtén a kamaszkorral!

U.i.: Ez pont két éve történt! Mindjárt megint félévit osztanak. Ma már a kisebb gyermekünk is kiskamasszá vált, s a történetek tovább folytatódnak...

Hozzászólások

@

Küldés