Az örök tavasz szigete(2)

Jády Mónika  2006.6.17. 19:39

A rendkívül olvasmányosan megírt madeirai útinapló második részében is sok mindent megtudhatunk a mindig virágzó szigetről.

Egyébként az év szinte minden hónapjában van valamilyen ünnep: februárban karnevál, júniusban zenei fesztivál, augusztus 15-én Madeira védőszentjét, Szűz Máriát ünneplik (aki csak teheti, elmegy ezen a napon a 4000 lakosú Monte település Miasszonyunk-templomához), szeptemberben a bor, november elsején pedig a gesztenye ünnepére kerül sor. Aztán jön a karácsony, majd Szilveszter napja.

Madeira kb. 250 ezer lakosának zöme a déli részen (itt is elsősorban a fővárosban, Funchal-ban), illetve kisebb mértékben körben a tengerparton lakik, míg a sziget közepe szinte teljesen lakatlan. Nem is csoda, hisz a sziget belseje felé haladva a szubtrópusi klíma mérsékeltre, végül hegyvidékire vált. (Különben – ezt egy helyi idegenvezető mesélte –, ha a hegyekben télen esik egy pici hó, akkor a madeiraiak útra kelnek, hogy azt megnézzék.)

Annak ellenére, hogy Madeira kis sziget, bejárása mégis napokba telik – a hegyes-dombos vidéknek és a kanyargós utaknak köszönhetően. De megéri útra kelni, mert a táj nagyon változatos. A zöldellő déli és nyugati parttal szemben a sziget legkeletibb csücske sziklás, vöröslő földdel. Északkeleten, Porto da Cruz-ban pedig fekete homokra csapódnak az óceán hullámai. A sziget legmagasabb csúcsa, az 1862 méter magas Pico Ruivo északon, a sziget belsejében található. Csupán gyalog közelíthető meg a szomszédos Pico do Arieiro hegyről, amely 1818 méter magas. (Ez utóbbihoz fel lehet jutni autóval.) Itt bizony elfelejti a turista, hogy egy Atlanti-óceáni szigeten jár. Akárcsak a Paul da Serra fennsíkon végighaladva, ahol tehenek heverésznek az útszélen. De a parthoz nagyon közel fekvő Sao Vicente utcáin sétálgatva sincs ez másképp. Ott az az érzés keríti a látogatót a hatalmába, hogy egy hangulatos hegyi falucskában van, messze-messze az óceántól.

A madeirai bor világszerte ismert – csakúgy, mint a madeirai hímzés. Tipikusak még a kötött sapkák, pulóverek, de kosárfonással is foglalkoznak a helyiek.

Ami az ételeket illeti: helyi specialitás a kenyérleves, a hagymás paradicsomleves tojással, az espetada (ökörhús nyárson sütve), a halak közül az espada (fekete kardhal) különféle módon (pl. banánnal vagy madeiramártással) készítve. A köretek közül pedig a kockára vágott sült kukoricakása (portugálul milho frito) és a melegen kínált, fokhagymás vajjal megkent lángoskenyér. A gesztenyetermeléséről híres Curral das Freiras-ban sült gesztenyét, gesztenyelevest, gesztenyetortát is találunk az étlapon. (E település neve egy 1566-os eseményre vezethető vissza: apácák menekültek ide ekkor a kalózok elől.) Azóta hívják ezt a helyet -- ahol elsősorban marhatenyésztéssel foglalkoztak --, Curral das Freiras-nak, vagyis „az apácák istállójának”. Mellesleg ez a kalóztámadás volt az addigi legnagyobb.)

Turistacsalogatóként ott van még Kolumbusz hajójának, a Santa Mariának a másolata, amely naponta két utat tesz az Atlanti- óceánon. (Kevesen tudják, hogy Amerika későbbi felfedezője érdekelt volt a cukorkereskedelemben. Ezért is járt Madeirán és Porto Santón, ahol aztán le is telepedett, miután feleségül vette a funchali kormányzó lányát.)

Van még egy dolog, amit sehol máshol a világon nem lehet kipróbálni: a tobogán. Egy fából és nádból készített szánkószerű közlekedési- és szállítóeszközről van szó, amelyben ma már turistákat juttatnak el egy hihetetlenül meredek úton Monte falvából Funchalba.

És az is felejthetetlen élmény, ha jó pár métert gyalog teszünk meg az aszfaltozott tobogánpályán. Nekem elhihetik, én kipróbáltam!

Hozzászólások

@

Küldés