New York-i élményeim 3.

Fülöp Éva 2007.8.5. 18:06

Mikor a tévében azt láttam, hogy a riporter a Time Square-ről tudósít, már az is élmény volt számomra.

Most, hogy mindezt élőben is láttam, elmondhatom, hogy egy többmilliós város szívébe toppantam, ahol az emberek tömege, mint a test ereiben áramló vér, haladt ki és be a térről, az autós forgalommal együtt. A világító óriásreklámok minden épületet befednek, ilyet sehol máshol nem láttam még. Nem győztem elég fényképet csinálni, meg akartam örökíteni ezt a lüktető erőt, de ezt a fénykép nem tudja visszaadni. A nap bármely szakában jöhetünk erre, mindig rengeteg ember lesz a járdákon és dugó az utakon, még éjszaka is. Nem hiába mondják, hogy ez a város sosem alszik...

Látnom kellett a híres Wall Streetet is! Ez a utca egy igazi falról kapta a nevét, amely valaha itt húzódott -- talán hogy a város lakosait elszigetelje a bevándorlóktól. Ma már fal nincs itt, csak a jól csengő név. Vasárnap lévén, nyugodtan tudtunk sétálni, nem volt nagy a forgalom, mert errefelé irodák vannak: itt zajlik a nagy üzletelés. A felhőkarcolók lentről nézve tényleg impozánsak. Az utcák épületektől zsúfoltak, minden négyzetméternyi hely ki van használva, ezért is olyan gyönyörűek az itt-ott felbukkanó templomok, zsinagógák, esetleg alacsonyabb, régi épületek.

Manhattani sétánk során eljutottunk a Ground Zero-ig, vagyis ahhoz a helyhez, ahol a World Trade Center ikertornyai álltak. Az egyik szomszédos épület üvegfalán keresztül jól látható a hely, amely most már építkezési terület. Hátborzongató érzés látni a nagy, üresen tátongó teret, elképzelni, micsoda borzalmas dolgok történtek itt majdnem hat évvel ezelőtt. Nem akartam körbesétálni a helyet, ezért inkább a partnál ültünk le egy padon, ott ittuk meg délutáni kávénkat, a melegítő napsütést élvezve.

Hát igen, a kávé! Már a repülőn megtapasztaltam, hogy óvatosnak kell lenni, mert amit ott szolgáltak fel, az valami borzalmas ízű, barna színű lötty volt. De nővérem megnyugtatott, hogy ő pontosan tudja, hol lehet finom kávét venni -- és igaza volt. Az ottani eszpresszó nagyon finom volt, és ami még egy óriási plusz számomra – bárhol vehettünk kávét, mindenhol természetes volt, hogy szójatejet is kaptam hozzá. Itt, a nyolcmillió ember közt, nem ritka a tej- és egyéb élelmiszerallergia, és erre a kereskedők is fel vannak készülve. Középkelet-Európában álmodni sem merünk ilyesmiről. Viszont a kávézás kultúrája teljesen eltér az ittenitől. Kevés a hangulatos, kicsi asztalkás kávézó, ahol a pincér csészében hozza ki a rendelést. Ami a legelterjedtebb, az a „vidd magaddal“ elvre épült kávézás. Papírpohárba töltve, a tetején kis lyukacskával, mindenki útközben, vagy egy padon üldögélve issza meg a kávéját. A cigarettázás is ritkább, mint nálunk. Az utcán, egy hét alatt, csak egyetlen dohányzó embert (nőt) láttam. Nekem, az elkényeztetett európainak, hiányzott a kávéházak hangulata, a kávé melletti ráérős beszélgetések, a kiszolgálás, az elegancia. De mindent meg lehet szokni és a lényeg: a kávé kitűnő volt, kaptam bele szójatejet és barnacukrot, elégedett voltam.

Az éttermek is kicsit másak, mint itthon. Jártunk kínaiban, mexikóiban, törökben és amerikaiban is. Megfigyeltem, hogy az éttermek általában kisebbek, kicsiny asztalkákkal, gyors felszolgálással, vagy önkiszolgálással. Mivel sok embert kell „jóllakatni“, itt is érvényesül a „edd meg és menj“ elv. És tényleg: az emberek nem tétováznak, hanem fizetnek és távoznak, hogy egy újabb vendég kaphasson asztalt. A nővérem kedvenc éttermében ettem a legfinomabb hamburgert, megkóstoltam a pulykahúsból készültet is, és egy vegetáriánus-burger különlegességet is. A titokzatos sárga mártás ízét még most is érzem a számban... Az éttermek amúgy bő választékot kínálnak vegetáriánusoknak is és természetesen mindenféle külön kívánságot is teljesítenek (kihagynak, vagy hozzátesznek egyes alapanyagokat az ételekhez). Sehol sem muszáj külön italt rendelni, ha megelégszünk egy-egy pohár jeges vízzel. A pincérek a borravalóból élnek, ezért illik kb. 15%-ot a számla összegéből az asztalon hagyni.

A fizetés módja máshol is érdekes volt számomra. Például az üzletekben. Ha kártyával fizetünk, ki sem kell adnunk a kártyát a kezünkből, egy kis berendezés leolvassa azt, és mi magunk jóváhagyjuk a fizetendő összeget. Sőt, az élelmiszerboltokban még azt is megtehetjük, hogy nagyobb összeget hagyunk jóvá, mint a számlánk és a pénztáros kézpénzben kifizeti a különbözetet – mint egy bankautomata.

(Folytatjuk)