Peking-Xi’an-Shanghai-Hongkong (4)

Jády Mónika  2010.12.17. 20:28

Shanghai Kína pénzügyi központja és legnépesebb városa.

A 2009-es év végi adatok szerint az agglomerációt is beleszámítva csaknem 18 millióan lakják. (Ehhez jönnek még a vendégmunkások, akik nem rendelkeznek a városban állandó lakhellyel.) Kína legnemzetközibb, legnyugatiasabb városának nevezik, ugyanakkor nagyon is ázsiai a rengeteg mopeddal, görbe utcáival, a sok-sok kis bolttal. Tipikus, hogy legalább egy tucat bolt követi egymást ugyanazzal a portékával – az egyik utcában például csak művészkellékeket árusítanak, a másikban ruhákat, következőben pedig öt zöldséges található egymás szomszédságában. Szintén jellemző, hogy a legegyszerűbb szállítási eszközökön is fuvaroznak mindenfélét az utakon: például háromkerekű teherszállító biciklin több ülőalkalmatosságot vagy valamilyen árut, kötéllel rögzítve (a biciklit tekerő embert alig látni a sok holmitól).

A város számos pontján látni lehet, hogyan találkozik a hagyományos az újjal: a luxusmárkákat felvonultató modern áruházaktól nem messze kifőzdék sorakoznak, és a már említett kis boltok. A régi városrész hátterében óriási felhőkarcolók nőnek ki a földből. Az óváros kis utcáiban csaknem olyan életet élnek a lakók, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt: nyáron alacsony asztalokat és székeket raknak az utcára, ott étkeznek, teáznak, kártyáznak, társasjátékoznak és beszélgetnek. A szépen gondozott parkokban idősek végzik tornagyakorlataikat. A luxusáruházakban divatosan öltözött lányok (az egyik épp egy idősödő amerikai férfit próbált behálózni), a Lujiazui pénzügyi negyedben pedig elegáns kosztümbe és öltönybe öltözött nők és férfiak suhannak el mellettünk – ázsiaiak és nem ázsiaiak egyaránt. Shanghai nagyon nemzetközi. Egy ismert kínai divattervezőnő így nyilatkozott az egyik lapban: „Pekingben lemaradsz valamiről, ha nem beszélsz kínaiul. Shanghaiban viszont akkor mulasztasz el valamit, ha nem tudsz angolul!”

Ám nem minden régi, ami annak tűnik: a történelmi Yuyuan-kert közelében a városatyák például egy hagyományos kínai üzletnegyedet emeltettek. Ennek a közelében találtunk egy templomot, amelynek építése még folyamatban volt – ám ez nem zavarta a híveket abban, hogy virágokat és áldozati ételt vigyenek, és füstölőt gyújtsanak az udvaron.

A Yuyan-kerthez visszatérve: a hagyományos kínai kertépítészetben gyönyörködhetünk itt, a 19. századi nagyvonalú üzletemberek jóvoltából. (Egy művileg létrehozott szikla az egyetlen, ami az eredeti, 17. századi kertből megmaradt.) Itt található Kína legnevesebb kerti sziklája, mely olyan lyukacsos, mint egy szivacs.

A város egyik legrégebbi temloma a régióra jellemző melegsárga színűre festett Jádebuddha-templom, melyet 1882-ben alapítottak: ekkoriban egy kínai szerzetes két jádebuddhát hozott Burmából, melyek hamarosan megfelelő „otthont” kaptak, bőkezű támogatóknak köszönhetően. (A mai épület viszont 1918-1928-ban készült.) A templom később is profitált a város gazdagságából. Azt mesélik, hogy a kultúrforradalmat egy trükknek köszönhetően vészelte át sértetlenül: a szerzetesek Mao képét ragasztották a kétszárnyú ajtókra, melyeket ezután csak úgy lehetett volna erőszakkal kinyitni, ha ketté szakítják a vezető arcképét. A templom területére csak belépőjeggyel lehetett belépni, majd újabb jegyet kellett váltanunk, hogy megnézhessük a híres buddhákat. (Így tartják fenn a templomot, valamint kegytárgyak, áldozati olaj árusításával és vallási szolgáltatások nyújtásával.) Itt is voltak szép számmal hívők, nemcsak turisták. E buddhista templomban egy nagyjából 400 éves, fából készült Guanyin-figura is megtekinthető (Kínában több mint ezer éve általában női alakban ábrázolják ezt az istent, az irgalmasság istenét, gyakran több karral és fejjel, alatta karok koszorújával, minden kézfejen egy-egy szemmel, arra utalva, hogy az istennő mindenki szenvedését látja, és mindenkin segít, aki hozzá fordul).

Mi is a jáde? Minden ásványok közül a „legkínaibb”. Már több mint 3000 évvel ezelőtt is nagyra értékelték, akkoriban királyi jelképek készültek belőle. A jáde egy gyűjtőfogalom, a puhább nefritet valamint a keményebb és drágább jadeitot (melyet később, a Ming éra idején kezdtek feldolgozni) egyaránt így nevezhetik. A standard színek a fehértől a zöldig terjednek. Laikusként nehéz megítélni e féldrágakő valódiságát, ezért sokakat be tudnak csapni. (Kínában sok helyütt árusítanak jádénak mondott kövekből készült fülbevalót, karperecet, érmet.)

A város modern metróhálózattal rendelkezik, melyet az utóbbi években építettek ki. A szerelvények újak voltak és tiszták. Kijelző mutatja, hány perc múlva érkezik a következő járat. A metró elég sűrűn közeledik (a legtöbb vonalon 3 percenként), de minden alkalommal, amikor utaztunk, nagy volt a tömeg. A vágányok mellett némely állomásokon plexiüvegből készült falat emeltek, amely csak akkor nyílik meg, ha megérkezett a szerelvény. Alkalmazottak irányították a tömeget, hogy egyenletesen oszlódjanak el a várakozók az ajtók előtt.

A Pudong reptérre is el lehet jutni tömegközlekedéssel: mágneses gyorsvasúttal – maximális sebessége 430 km/óra! Mi is így jutottunk be a városba, nagy élmény volt. Aztán besorakoztunk a taxira várakozók közé. Egy egyenruhás férfi állt a taxiállomáson, akit nem kértünk meg, hogy adjon utasítást sofőrünknek. Párom ugyanis meg volt arról győződve, hogy a taxis angoltudás nélkül is biztosan megért annyit, melyik szállodába vigyen minket. De hiába ismételgettük a hotel nevét, miközben kigördültünk a taxiállomásról, a sofőr nem tudta, hová szeretnénk menni. Kézzel-lábbal magyaráztunk, mutogattunk a nálunk lévő térképre is, de ő csak a vállát vonogatta és mosolygott. Végül aztán megtaláltuk és leolvastuk a torony nevét, amelyben a szállodánk volt: Jin Mao Tower. (A torony egyébként 420,5 méter magas és 88 emelete van, az 53. emelettől kezdődik a szálloda, az alsóbb részekben irodák találhatóak. 2007-ben, mikor ott jártunk, ez volt a legmagasabb épület Shanghaiban.) Ááá, Jin Mao, kiáltott fel taxisunk „hát miért nem ezzel kezdtétek” arckifejezést vágva, és végre elindulhattunk. (Aki Kínába készül, és kihagyna hasonló kalandot, írassa fel úticéljának nevét kínaiul egy papírra, és nyomja a taxis orra alá, ahogy az útikönyvek is ajánlják.)

Érkezésünk napján szürkés volt az égbolt, és ez tartózkodásunk végéig nem is változott. Az egyik nap aztán hirtelen eleredt az eső – ez a szubtrópusi klímában bármikor megtörténhet, ezért a helyiek mindig hordanak maguknál esernyőt (amit tűző napsütésben napernyőként használnak). Akinél mégsem lenne, szinte minden utcasarkon vehet az árusoktól egy összecsukható ernyőt. Azt mondják, áprilisban-májusban, illetve szeptember és november között a legjobb Shanghaiba utazni (mi szeptember elején voltunk). Januárban akár nullára is csökkenhet a hőmérséklet, nyáron viszont nagyon párás a levegő és akár 40 fok is lehet.

A városban sétálgatva kéregető kisgyerekkel is találkoztunk. Alig lehetett négy-öt éves. Miután kapott egy kis aprót, tovább követett bennünket. Annyira szemtelen volt, hogy már az anyja is kezdte kellemetlenül érezni magát (mert ő is ott volt a gyerek közelében), és rá is szólt a fiára. (Többször nem láttunk kéregetőt.)

Shanghaiból két étkezés maradt meg az emlékezetemben: a szállodában vegetáriánus ételt kértem. A rizs mellé zsenge borsószárra és levelekre emlékeztető zöldet találtam, párolva. Ez ízlett. A mellé kapott levest egy ideig gyanakodva nézegettem – ebihalakra emlékeztető kis valamik néztek velem farkasszemet. Egy kanálnál többet nem tudtam belőle megenni, már csak a látvány miatt sem. Egyik nap egy ázsiai ételeket kínáló gyorsétkezdében ebédeltünk. Útitársunk egy pikáns levest választott – mondván, ő nagyon szereti a csípőset – de a leves olyan erős volt, hogy folytak a könnyei és az orrát fújta. A helyi vendégek kíváncsian figyelték, mi történik az asztalunknál, és mosolyogtak a bajszuk alatt...

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés