Visszatérés Erdélybe

Mészáros Angelika 2010.10.7. 5:23

Erdélybe hazamegyek! A táj, az emberek, az élmények, mind-mind olyan különlegesek!

Előre elterveztem, hogy Böjte Csaba ferences testvér által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány házakban fogunk szállást kérni. Mondhatnám azt is, hogy szerencsére nincs híján az alapítványi házakban, mert már 56 van belőle. Ugyanakkor elszomorító is, mert ezekben a házakban 2000 gyermeket nevelnek, vagyis ennyiről nem tudnak gondoskodni a szüleik.

Na, de visszakanyarodva a kiránduláshoz, heten, azaz mi négyen, és a sógornőmék hárman, vágtunk neki az útnak. Már első napon problémánk akadt az autónkkal. Alig hagytuk el Budapestet, az autópályán nem akart menni az autó. Kecskeméten lementünk egy szerelőműhelybe, ahol megállapították a baj okát – vagyis tettek rá próbát, de később kiderült Déván, hogy nem az volt a baj oka. Úgy döntöttünk, mégis folytatjuk az utunkat Déva felé, igaz szinte csak lépésben, mert a 80 kilométeres sebességet is kevés alkalommal értük el.

Első megállónk Ópusztaszer volt. Éjszaka érkeztünk meg Dévára, ahol Csaba barátunk, azaz Kistesó, már várt bennünket. Szállásunk kicsit messzebb esett a szokásos helyünktől a Piros Házba, de az éjszaka kellős közepén azért sikerült elfoglalnunk. Másnap is folytatódott a „sikersorozatunk”: délelőtt a többiek egy autóval elmentek Vajdahunyad várát megnézni, és mivel ketten nem fértünk el, Kristóf fiammal meglátogattuk Joli néni nevelőnőt. Szépen és főleg gyorsan telt a délelőtt. Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokról, a fiúk fociztak, gitároztak és énekeltek a fűben. Mikor ebédelni indultunk, Kristóf és Robi bicikliztek, és épp akkor a küllőbe került véletlenül a fiam lába. Joli néni elsősegélyt nyújtott, bekötözte a végtagot, szerencsére nem történt nagyobb baj.

A kiránduló családunk másik felét szállító autó visszafelé durrdefektet kapott. Mikor a dolgok összejönnek, akkor összejönnek. Másnap gumivásárlással és autójavítással telt. Nekünk, akik nem a szerelőműhelyben töltöttük a délelőttünket, sikerült a gyerekekkel ismerkedni, játszani, beszélgetni: nekem például a kis barátommal, a körülbelül tizenegy éves Pityuval, aki két testvérével él az otthonban. Igaz öccse szerint ahhoz már túl nagy, hogy mint kisbaba üljön az ölemben, de így sokkal közvetlenebb volt a beszélgetés. Faggattam őt a nyári élményeiről. Ő meg engem arról, hogy mikor térünk vissza újra, és nagyon sajnálta, hogy már megyünk is tovább.

Kora délután indultunk tovább Tusnádfürdőre. Utastársként vittük magunkkal Jucika mamát, Csaba testvér édesanyját, és két gyermeket a házból nyaralni. Azt az utat nagyon szeretem: ahogy érkezünk a Csíki-medencében, különösen a hosszú és kacskaringós út miatt.. A látvány is gyönyörű, már fent a belépésnél, a távolban látni a Kis- és Nagy-Somlyó vonulatát, és a csíksomlyói kegytemplomot és Csíkszeredát. Csíkszeredán a gyermekeket és Jucika mamát kitettük. Folytattuk az utunkat Tusnádfürdőre a Szent László Gyermekvédelmi Központba, melyet egyszerű volt megtalálni, de mivel eddig még nem jártunk itt, hatalmas meglepetés volt számunkra. Gyönyörű helyen, csodálatosan szép épület. Megtudtuk a házigazdánktól, Kolozsvári Tibortól, hogy 94 gyermeket nevelnek, és akkor 34 tartózkodott otthon.

Másnap elmentünk Szent Anna-tóhoz fürödni. A Szent Anna-tóhoz legendák, csodák, ősi balladák fűződnek és a környék szépségét emeli a Szent Anna-kápolna, amely tömegeket megmozgató búcsújáró hely is egyben. Este izgalmas élményben volt részük a fiúknak, akiknek volt türelmük és kitartásuk ahhoz, hogy megvárják az éjszaka érkező látogatókat, vagyis a medvéket. Éjféltájban, megérkezett az anyamedve három boccsal. Fiam olyan izgalomba került, hogy szinte az egész házat fellázította, és egyre csak kiabálta: medve, medve! Természetesen ezzel sikerült elijesztenie a medvéket.

Sok minden látni való lett volna még a környéken, de sürgetett az idő, ezért lejjebb jöttünk a Csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központba, Balázs Zsókáékhoz. Itt is csodálatosan teltek a napok, mert közben az otthonba érkeztek lelkigyakorlatra, melyet Csaba testvér hirdetett meg még nyár elején. Igaz, hogy mi mint kirándulók voltunk az otthonban, de azért jó néhány lelki elmélkedésen részt tudtunk venni. Nekem különösen fantasztikus élmény volt, hogy az erdélyi Mária Rádiónak a csíksomlyói stúdiójában lehettem. Pár perces beszélgetést vett fel az önkéntes szolgálatot teljesítő Ferencz Kornélia. Különösen jó érzés volt, hogy személyesen találkozhattam a munkatársakkal.

Közel voltunk az Árkoshoz, ahol szintén működik gyermekvédelmi anyaotthon, ott ferences nővérek teljesítenek szolgálatot, de sajnos nem látogattunk el oda, pedig nem volt messze. A nővérkékkel viszont találkozhattam. Bejártuk újra és újra a környéket, melynek szépségével nem lehet betelni. A család megint egy autóval indult Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoroshoz, de nélkülem, mert otthonmaradtam pihenni az unokaöccsel, aki egész éjjel rosszul volt, velem együtt. Még négy napot Csíksomlyón töltöttünk, kimerítő túrákat tettünk a környéken a kilátóhoz, és beiktattunk baráti látogatásokat is.

Csíksomlyón a kegytemplomot nem lehet kihagyni, még a nem hívőknek is ajánlom megnézésre a gyönyörű, csodatévő 16. századból származó Mária-szobrot! Az igazi csodája abban rejlik, hogy a különféle pusztítások ellenére több mint ötszáz éven keresztül megmaradt ez a kegyszobor, és évről évre enyhülést nyújt a hozzá fohászkodóknak. Csíksomlyó kis falucska, melynek környéke is nyújt látnivalókat bőven. Kissomlyó nyergében zajlik évről évre a Pünkösdi búcsú. A hegy tetejére keresztút vezet, ahol szép látnivaló fogad a Salvator kápolna és mögötte a Szendvedő Jézus kápolnája – mindkettő Árpád korból való. Visszafelé pedig a Kissomlyó-hegy ormán ugyancsak áll egy kápolna, amely a Páduai Szent Antal tiszteletére van szentelve. Még aznap délután ellátogattunk a Csíki Székely Múzeumba Csíkszeredára, ahol néphagyományban és népművészetben gazdag állandó kiállítások vannak. Köztük megtekinthető a Csíksomlyói Ferences Kolostor által 2001-ben (a nyomda alapításának 325. évfordulója alkalmából) szakrális kisemlékekkel berendezett szoba is. A hangos kisfilmek bemutatójával betekintést nyerhettünk, hogyan restaurálták a kiállított könyveket, szobrokat és ruhákat.

A következő napokban meglátogattuk barátnőm szüleit, nagymamáját és testvérét Csíkcsomortánban, és nem hagytuk ki Csobotfalván Babit és Antit sem, akiknél pünkösdkor aludtunk. Jó volt újra jókat beszélgetni, pedig igazából csak három hónap telt azóta. Felkerestük a Déván megismert Ildikót is. Ő és a férje egy tisztásra hívott meg bennünket piknikezni. Pontosan augusztus 20-a volt, Szent István napja. Magunkkal vittük Antóniát, aki óvónő Déván és a lelkigyakorlaton vett részt, valamint a hétéves Katót (Déván nevelkedik) is, aki a csíksomlyói házban nyaralt.

Csíksomlyói napjainkat emlékezetessé tette, hogy mindig zajlott az élet: egyik délután a Roll Dance Budapest Kombitánc Együttes kerekesszékes táncegyüttes műsorát láthattuk. Megható pillanatok voltak, ahogy a műsor végén bemutatkoztak az együttes tagjai. Szép küldetésük, hogy az egészséges emberhez közelebb vigyék a fogyatékkal élőket. Péntek este pedig csíki táncokkal ismerkedhettünk, mindenki fürgén ropta, pedig a lelkigyakorlatozók egész napos munka után voltak. Aztán a búcsúzás pillanatai következtek a lelkigyakorlatos ismerősöktől, a Mária Rádió munkatársaitól és nem utolsó sorba Csaba testvértől.

Szombaton az utunk Tordára folytatódott, ott megnéztük a tordai sóbarlangot, amely félelmetesen szép volt. A félelmetes alatt szó szerint értem, mert az egyik folyosó felfelé vezetett, és letekintve a körülbelül 525 méter mélység elég riasztó látvány volt. Akinek tériszonya van, nem ajánlom, hogy gyalog tegye meg ezt az utat. Mi a lépcsőt vettük igénybe. Lent szépen kialakított játszótér van, golfpályával, színházzal, teniszpályával és óriáskerékkel, melyet kipróbáltam a fiammal. Még lejjebb körülbelül száz lépcső megtétele után csónakázni lehet, és kipróbálhattuk a visszhangot is.

Kora délután elégé rossz útviszonyok közepette megérkeztünk a Torockóra. Jókai Mór: Egy az Isten című könyvéből jól ismert kis unitárius falucska, jellegzetes házai és népviselete világviszonylatban is híressé teszik. Ilyen jellegzetes szép épületben van a Kis Szent Teréz Gyermekotthon is, melynek vezetője Karczagi Iringó Anna: ő 22 gyermeket nevel. A festői környezetet még hangulatosabbá teszi a település mellett magasodó Székelykő hegyvonulata, melyet, az egyik nap megmásztunk. Számunkra kihívás volt, bár nem számoltunk vele, hogy egész nap távol leszünk. Az egész napos túrát már heten fejeztük be, ugyanis a hegy tetején megismerkedtünk egy győrújfalui házaspárral és két gyermekükkel. A délutáni órák már nehezebben teltek, mert a lejtő elég veszélyes volt és egyre csak távolodtunk a falunktól, közben a napocska csak sütött, csak sütött és a vizünk meg egyre csak fogyott. A hosszú túránk végén nagyon örültünk az első utunkba kerülő kis vendéglőnek, és hamarjában sörrel és üdítővel oltottuk a szomjunkat. Ebben a vendéglőben kaptunk elismerő oklevelet, hogy megmásztuk a Székelykő 1128 méteres magasságát. Ennek az oklevélnek fiam, Kristóf, örült a legjobban, és szerintem ő meg is érdemelte, mert töretlenül elöl haladt, korát meghazudtoló gyorsasággal, ügyességgel és kitartással. Szálláshelyünkre megérkezve kis pihenő után Csibi Sándor atya szent misét tartott a Kis Szent Teréz kápolnában, amely a ház pincéjében van kialakítva, s hova napközben sok látogató betér. Röpke kiruccanásunk Torockóra hamar eltelt. Még az utolsó napot Zilahon szerettük volna tölteni, ezért elbúcsúztunk Iringó nevelőnőtől, Ilukától az önkéntes szakács nénitől és a kis gyermekektől.

Zilahon is kellemes napot töltöttünk egy baráti családnál. Jó volt egy év után újra találkozni velük, nagymamával, Zoli barátommal és feleségével Potyival, sógornőjükkel, az unokákkal Matyival és Doróval. Hogy teljes legyen a zárás nekünk is: defektet kaptunk, de még a reggeli órákban, indulás előtt, sikerült a városban megcsináltatnunk.

Kristóf számára nagyon hosszúnak tűnt a két hét, már honvágya volt. Ahogy megérkeztünk Bősre, az ismerős arcok láttán nagyon megörült. Olyan sok nyári élményben volt része, részünk, hogy az iskolában fel sem tudta sorolni. Én megpróbáltam, de teljesen nekem sem sikerült.

Erdélyt látni kell! A két hét gyönyörű szép emlékeihez hozzájárultak a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai, nekik és Böjte Csaba testvérnek is köszönettel tartozunk az otthonaikban töltött felemelő érzésekkel teli napokért. Köszönjük!

A szerző felvételei