Az utolsó vörös barát

Póda Erzsébet  2013.1.23. 4:53

Bíró Szabolcs Non nobis, Domine című regényének második része

„Ha létezik őszinte regény, amely írója lelkületén keresztül rántja magával az olvasót a történelmi múlt nagyságának becsületes horderejével, Bíró Szabolcs könyve bizonyosan ott feszít a glédába szedett, büszke vértezettel pompázó, színtiszta erővel megérdemelten hivalkodó irodalmi művek szilárd piedesztálján. Ott is jócskán a csúcsközelben.”
Így kezdte a netBarátnőn könyvrecenzióját 2012. július 27-én az értékelés írója, munkatársunk Szilvási Krisztián. Az akkori alapos könyvkritika után nehéz dolgom akadt, amikor a második rész, a Non nobis, Domine 2. – Az utolsó vörös barát véleményezésébe fogtam. A regény kiváló és felejthetetlen olvasmányélmény, nehéz szavakba önteni, annyira nagyszerű.

A sorozatokkal vagy a sikerkönyvek folytatásával általában az a baj, hogy a második rész rendszerint jóval gyengébb, mint az első, nagy sikert arató mű. Bravúros teljesítmény egy-egy szerzőtől, ha az első rész után legalább olyan érdekfeszítő és újdonsággal szolgáló a folytatás – az pedig csak kivételesen fordul elő, amikor jobbra sikerül. Bíró Szabolcs azon kevés írók közé tartozik, akik ezt kifogástalanul véghez tudták vinni. A mű magán őrzi a szerző alapos munkájának kéznyomát: a történelmi források mélyreható kutatását, a korabeli harci és fegyverviselési szokások felderítését, az emberi lélek működésének ismeretét, melyet remekül ötvözött a fantáziájával, hogy (olvasótábora legnagyobb örömére) megszülethessen a mű, ez a nagyszerű folytatás.

Bíró Szabolcs a rozgonyi csatában 700 évvel ezelőtt elesettek emlékének szentelte Az utolsó vörös barátot.
A történet hét ún. „könyvre” oszlik, hét helyszínre, melyekről életszerűen, hitelesen, ugyanakkor a regényírási technikák segítségével tudósít a középkor krónikása, maga az író. Esztergomtól Rozgonyig halad a történet, temesvári és franciaországi kitérővel, a Csallóközön át, időben az 1300-as évek elején. Az egyes elvarratlan szálak az első részből most tovább szövődnek: rosszemlékű gonosztevők vagy éppen nevetséges történelmi figurák, vesztesek és győztesek, királyok és egyszerű emberek bukkannak fel, majd tűnnek tova az idő homályába.
Ízelítőt, vagy talán inkább beavatást kapunk a középkori ember gondolkodásmódjába, és betekintést az akkori helyi kiskirályok torzsalkodásába, a hatalmi viszályok sűrűjébe, a királyi udvarba – és természetesen a főhős, Bátornak mondott Vilmos fia Attila életébe. Az utolsó vörös barát középkori „háborús regény” is egyben: harci előkészületek, cselszövések és csaták, ellenségek, megtorlások váltják egymást a lapokon. A könyv utolsó részében már-már egyfajta katarzist élhetünk át: a rozgonyi csata jeleneteinek olvasása közben az ember úgy érezheti, mintha a helyszín krónikásának képszerű beszámolóját látná, sőt hallaná. A lovak hörgése, a kardok-fegyverek csörgése, az emberi kiáltások, fájdalmas jajszavak egészen hozzánk érnek, szinte a fülünkben halljuk a csatazajt, érezzük a sár és a vér szagát, az értelmetlen halál leheletét.

Az érzelmi fonal, Attila és Ágnes története Az utolsó vörös barátban kevesebb teret kap (talán, mint olvasóként reméltem), bár az egész történetet átitatja, végig sejthetjük a jelenlétét, még akkor is, amikor a lapok betűi nem róluk közvetítenek. Rövidsége ellenére ezt a részt a szerző ezúttal sokkal mélyrehatóbban dolgozta ki. Intenzívebben, szívbe markolóbban, fájdalmasabban, egyben gyönyörűségesebben. A regény egyik legmegrendítőbb, legcsodálatosabb fejezete Ágnes könyve, a Belső monológ.

A regény, a Non nobis, Domine mindkét része, a többkötetes szerző, Bíró Szabolcs eddigi legkimagaslóbb, legjelentősebb alkotása, és nemcsak a terjedelme miatt. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, ezzel a művel egy új dimenziót nyitott a felvidéki magyar irodalomban. A kitűnő nyelvezetű, színvonalas kötésű könyv megfelel a legigényesebb olvasó kívánalmainak, sőt meglepetésszerű erővel hat az irodalom kedvelőire.

Hozzászólások

@

Küldés