Non nobis, Domine

Szilvási Krisztián  2012.7.27. 4:41

Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine 1. – Kelet oroszlánja (recenzió)

"Nem miérettünk, Uram. Sokkal inkább a Te bölcsességedért, tanításodért, erkölcsösségedért, jóságodért, igazságodért. A Te nevedért."
Ha létezik őszinte regény, amely írója lelkületén keresztül rántja magával az olvasót a történelmi múlt nagyságának becsületes horderejével, Bíró Szabolcs könyve bizonyosan ott feszít a glédába szedett, büszke vértezettel pompázó, színtiszta erővel megérdemelten hivalkodó irodalmi művek szilárd piedesztálján. Ott is jócskán a csúcsközelben. Mert a Non nobis, Domine megteszi azt, amit az embernek a benne rejtező lehetőségek javára nélkülözhetetlen megcselekednie; amit az apának az őrá felnéző fiú miatt muszáj véghezvinnie; amit a szülőnek az őt követő jövő érdekében meg kell tennie; és amit a férfinak az érte teremtett hölgy iránt elengedhetetlen végigcsinálnia. A Kelet oroszlánja alcímmel ellátott első kötet elragadó, szándékolt „naivitásba” csomagolja mindazt a csúnyát, rosszat és bántót, amelyek a korai 1300-as évek mindennapjait keretezték, hogy az emelkedett olvasói viszonyulás mellett színtiszta történetet kapjunk Bátor Attila lovaggá válásáról.

Bíró Szabolcs a Sub Rosával már előre jelezte, hogy egyszerre ért ahhoz, mely pontján kell megragadni a történelmi hűséget az élvezetes módon bonyolódó cselekményvezetéshez, illetve ahhoz, hogyan kell lélegző karakterekkel benépesíteni az objektív öntőformákba töltött fikciót. A templomos lovagok titkát a mában kutató történet remek felvezetése annak a neki remekül álló eltökéltségnek, miszerint a történelmi síkokra terelt érdeklődésfelkeltő szórakoztatás úgy is lehet tisztelgés és hagyományőrzés, hogy mindemellett a legszélesebb közönséghez szóló kikapcsolódást is nyújtson. Bíró Szabolcs mintha római daccal kikövezett úton járna afelé, hogy valódi és hiteles polihisztorrá váljon, hiszen a regényírás mellett könyveket szerkeszt, könyv- és lapkiadót vezet (Historium), ráadásul zenél (és énekel) is. Korábban (és egyúttal először) Francis W. Scott – talán történelmi ihletésű – álnéven vált ismertté krimiszerzőként hat megjelent könyvvel (kisregények, regények és egy novelláskötet), hogy aztán a 2009-es és 2010-es év fordulóján végleg megváljon alteregójától. Írói útja folytatásaként a történelmet, a vallást és Európa megőrzendő kultúráját tűzte ki célul, amelynek a már szóba hozott Sub Rosa volt emlékezetesen lerakott alapköve, megteremtvén vele azt az olvasó szempontjából tökéletesen átérezhető egységet, ahol a mű szerzőjének szellemisége patinás őszinteséggel csapódik le a lapokon sodródó cselekménnyel.

Bíró Szabolcs a Non nobis, Dominével továbbment ezen az úton, ráadásul egyáltalán nem poroszkáláshoz hasonlítható sebességgel, hanem jóval inkább egy vágtára fogott harci mén szilárd tartást biztosító nyergében. A történet messze-messze, egy távoli ország távoli idejében kezdődik, amikor is valahol Szíriában a Bátornak mondott Pál keresztes lovag az Isten nevéért folytatott Szent Háború során életét veszíti a csatamezőn. Vérvonala azonban nem szakad meg, hiszen fogadalma ellenére titokban gyermeket nemzett egy Drágának nevezett nőnek. Eltelik három generáció a Bátornak nevezett nemzetség életében, amikor Vilmos – őselődjei rangjához és eltökéltségéhez hasonló – életvitelét egyszer s mindenkorra megszakítván hazatér Magyarországra egyetlen húgához, akit hosszú évtizedek óta nem látott. Itthon azonban szörnyűségesen lesújtó hír fogadja: Eszterrel egy részeg dühkitörés következtében végzett Vilmos sógora, a semmirekellő Vida. A lovag rettenetes fájdalmában azonban felfedez a leélt és mocsoktól bűzlő házikó egyik sötét sarkában egy ötéves forma kisembert, Eszter fiát, saját unokaöccsét. Vilmos férfiként, párbajban öli meg Vidát, és magához veszi Attilát, hogy olyan keresztes lovagot faragjon-neveljen belőle, amelyet e földön belül és kívül még nem látott Isten Szent Serege.

Bátornak mondott Vilmos fogadott fia, Attila sorsa az 1297-es esztendőtől 1305 Karácsonyáig vonul végig a történeten: lovagtanonc lesz nagybátyja saját keze alatt; fegyverhordozóvá válik; országjárásra indul az Umberto nevű olasz zenésszel és hírszerző életművésszel; szerelembe esik a nála évekkel idősebb fogadóslány Ágnessel; hogy végül szigorú rendházba kerüljön a Nyulak szigetén, s egy lovagi torna után maga a királyvárományos Károly Róbert vegye maga mellé személyi testőrnek (és testvérnek). A Non nobis, Domine cselekménye a történelmi linearitáson túl valahol az emberi szellem nemességének időtálló viaszba öntött lenyomata. Csakis az az intelligenciával és lélekkel (ki)kényszerített törekvés lehetett a szebb és tisztább jövőbe vetett hit záloga, amely Vilmos és Attila beállítódását jelenti, hiszen ha nem léteztek volna hozzájuk hasonlatos eltökéltséggel bíró nagybetűs Emberek, ma bizonyosan nem tartana itt ez a nép, sem pedig az egész világ. Az, hogy mindez a – romlottságot elutasító – szellemiség a sorok és betűk közötti kontextuális kapcsolaton túl texturális mélységben is megjelenik és érvényesül, az író, Bíró Szabolcs érdeme, akinek szembetűnő attitűdje a hitelesség forrása és katalizátora. Vilmos, Attila és Szabolcs egyként lélegzik, tesz, hisz és remél, az olvasó pedig önszántából, jólesően csatlakozik az általuk képviselt értékrendszerhez.

A Non nobis, Domine írótechnikai szempontból is jóval kiforrottabb, mint a Sub Rosa. Az ott még be-becsúszó esetleges hibák (karakterábrázolás, cselekményvezetés) és pontatlanságok (csak szegényes háromdimenzióssá formált leírások) a Kelet oroszlánjában nem érvényesülnek, éppen ellenkezőleg. Pontosak, érettebbek időben, térben, jellemvonásban és átfogó koncepcióban. A regény nyelvezetének szabatosságai, mondathasználatának képinek tűnő iniciáléi, táj- és környezetábrázoló festékválasztásai, valamint karakterleíró kontúrjai domború térhatásként emelkednek ki a papír síkjából, s olyan egységet formálnak, amely minőségben is sokkal magvasabb és mélyrehatóbb, mint a puszta szövegértékük. Az olvasói azonosulás kérdése nem lehet vita tárgya, még ha a megformált stílus ab ovo befolyásoló jelleggel bír, akkor sem. Mert a Non nobis, Domine mondanivalója pontosan abban áll, hogy nem kínál fel oldalt, de azt az egyet, amelyre elhelyez, a hamisságot elkerülő értékítélet legszéléig kitolja. Egyszerűen nincsen más alternatíva, s az olvasó beállítódásától függően akár a vallási tudatosság is elhagyható, hiszen amelyről beszél, egy sokkal magasabb szférában: az emberi lélek tisztaságának nagyságaiban példálózik. Mindezzel együtt viszont okosan kerüli el a didaktikai csapdák kioktató paneljait, így biztosítván, hogy a történettel és a szereplőkkel való azonosulás belülről, s ne az író erőszakolta kívülről érkezzen.

Bíró Szabolcs regénye nemcsak a maga által, maga előtt kijelölt úton tett hatalmas lépés, hanem az olvasókat megszólító (szórakozás) és együttműködésre felhívó (történelmi és kulturális figyelemfelkeltés) törekvések szinte tökéletes megvalósítása, ahol a végső – vallástól elvonatkoztatott, de azt meg nem sértő – konklúzió így kell, hogy szóljon: Miérettünk, Uram!

Hozzászólások

@

Küldés