Pofonok és kapaszkodók

Sábitz Katalin 2008.1.21. 21:10

Ahogy lehuppantam a metró egy szabad ülésére, és elrendezgettem magam körül a batyumat, könnyes gyermekhangra lettem figyelmes.

Nem afféle nyávogós, hisztis vagy követelőző gyerekhangra, hanem mélyről jövő – és mélyre hatoló – gyereksírásra. Egy kisfiú ült velem szemben, és az anyukája kabátjába fúrta csepp arcát. Aztán felnézett, újra meg újra, és szipogva sírta a rendíthetetlen tekintetű anyuka felé: „Légy szíves, vegyél nekem fagyiiit!”

Ekkor láttam, hogy a szemeit pirosra marták már a könnyek, és lekonyuló szája görbe barázdát húz gömbölyű babaarcára. Úgy éreztem, menten megszakad a szívem. Sosem láttam még embert így sírni egy fagyiért. Az anyukák persze bölcsek, és ha nem adják be a derekukat az efféle könyörgésnek, akkor arra megvan az okuk. De milyen jó, hogy mindig mellettünk állnak, és belefúrhatjuk magunkat az ölükbe, ha menedéket keresünk! És az is milyen jó, hogy néha nemet mondanak, hiszen az életben is annyi nemmel kell megbirkóznunk! Szoknunk kell a próbákat, szoknunk kell az életet, de fontos tudnunk, hogy kapaszkodók is mindig adódnak.

Amikor egy fontos vizsga nem sikerül, holott tudom, hogy tudom az anyagot, talán valami elengedhetetlen mégis hiányzik. Nem a tananyag ismerete, hanem a küzdés képessége. Ami pedig nélkülözhetetlen, ha a nemek és akadályok előtt nem akarok folyton megtorpanni. Azt hiszem, ilyenkor a pofon nem is igazi pofon, hanem inkább figyelmeztető fejbekoppintás: „Hékás, ha ez tényleg fontos neked, mutasd meg, mire vagy kész érte!”

Sokat segít, ha az eseményeket más perspektívából is szemügyre vesszük. Szobatársnőmmel megnéztünk egy filmet egy huszonéves fiúról, aki végtagok nélkül született, ám teljes, önálló életet él. Megrázó volt hallgatni, amikor arról beszélt, hogy tudja: soha nem lesz képes megfogni a felesége kezét, vagy megölelni a gyerekeit. Mégis rendületlenül hiszi, hogy neki is van egy párja a világban, a számára teremtett tökéletes társ. Neki a hite a kapaszkodója, ami erősebb és biztosabb minden fizikai, emberi segítségnél.

Az ő tanúságtétele szintén olyan volt nekem, mint egy atyai fejbekólintás. Neki soha nem lesz keze meg lába, én viszont kaptam lehetőséget a bizonyításra. Ugyan mi az én problémám az övéhez képest? Ő mégis milyen méltósággal viseli.

A film óta igyekszem minden nemre így tekinteni, és hálát adni értük, hiszen „ami nem öl meg, az megerősít”. Ez az én kapaszkodóm.

Azért titkon remélem, a bölcs anyuka, ha nem is vette meg a fagyit, valamivel mégis kiengesztelte és felvidította a kisfiút.