Egy nő a bányából

Bányai Ilona  2014.1.14. 5:12

Beszélgetés bányáról, nőkről, életről Denginé Besze Ilonával.

Bányászvidéken születtem és nevelkedtem. Számomra természetes volt, hogy körülöttem minden a bányáról szólt. Bányászok voltak a rokonaim, ismerőseim, barátaim, szinte mindenki. Nálunk még az iskolában is „Jó szerencsét!” volt a hivatalos köszönés. Régen elkerültem a környékről, amikor egy beszélgetés során szóba került: volt olyan időszak, amikor nők is dolgoztak a bányában. Megfogta a fantáziámat a dolog, és elbeszélgettem egyikükkel, a rudabányai Dengi Ilonával, aki ma, 86 évesen is, szellemileg friss és szívesen emlékszik a régi időkre.


Mivel kezdődött? Hogy került egy kislány a múlt század harmincas éveiben a bánya közelébe?

Édesapám is bányász volt. Már gyerekkorunkban dolgoztunk a bánya alkalmazásában. Igaz, először az elemi iskolai szünidőkben csak a kertészetben, az üvegházban, amit szintén a bánya tartott fenn: innen látták el virágokkal a környező templomokat. Már akkor rendes munkaviszonyunk volt, még a nyugdíjamba is beszámították ezt az időt! A bányánál rend volt, például 1983-ban megtalálták az irodaház pincéjében, a régi irattárban, a nagy nyilvántartó könyvben a nevemet. Nálunk minden a bányáé volt: a bolt is, amit magazinnak vagy provizerátnak hívtak. És ahol „hitelkreditre” lehetett „vételezni” vagyis vásárolni, aztán a bérfizetéskor levonták az összeget. A bánya, vagyis inkább a rudabányai vasércbánya akkori igazgatója, támogatta az iskolát is. Minden évben a legjobb tanuló kapott egy öltözet ruhát, egy pár cipőt. Nagy dolog volt ez akkoriban, a harmincas években. Aztán a hatodik elemi után, mivel jó tanuló voltam, tanítóim szerették volna, hogy menjek felsőbb iskolába. A „méltóságos úr”, az igazgató behívatott minket az édesapámmal, és felajánlotta, hogy fizetik a taníttatásomat, ha apám belegyezik, de ő nem engedett el. Azt mondta, menjen a gyerek dolgozni, mert otthon még van három kisebb is. Így aztán, hiába voltam az iskola legjobb tanulója, amiért ötven pengő jutalmat is kaptam, abból akkor felruházkodtam, és még tellett belőle a stafírungomra is, mégis cseléd lettem. Évekig szolgáltam különböző helyeken.

Mikor és hogy került aztán a bányához dolgozni? Kellett hozzá valamilyen külön képesség vagy végzettség?

1949-ben vettek fel a bányához, segédmunkásnak, aztán az irodákban takarítottam. A következő évben az üzemnél valakinek támadt egy ötlete, és tanfolyamot szerveztek, ahol a szakképzetlen nők is olyan szakmát szerezhettek, amire a bányának szüksége volt. Harmincan kezdtük, és talán hárman vagy négyen végeztük el sikeresen. Bányagépkezelő bizonyítványt szereztem, de volt olyan nő, aki dömpervezetői papírt kapott. A bánya akkor teljes üzemmel működött, minden munkásra szükség volt. Ezzel a képesítéssel aztán dolgoztam a bányában mindenfelé. Itt a vasércet főleg külszíni fejtéseken bányászták. A kitermelt vaskövet csillékben szállították, és csúszdákon leeresztve töltötték tehervagonokba. Ezeket drótkötél-vontatással mozgatták, ennek a gépnek a kezelése elég nehéz volt. Voltam aztán mintaszedő is, akkor a csillénként kellett ellenőrizni a bányából kihozott érc minőségét. Egy ideig kezeltem azt a nagy kompresszort is, ami az egész bánya levegőellátását biztosította. Ennél sokan nem szerettek dolgozni, még a férfiak közül sem, mert ez földalatti munkahely volt. Utánam aztán az édesapám kezelte ezt a gépet, egészen addig, amíg nyugdíjba nem ment. A hosszú évek alatt a bánya minden részén megfordultam, ahol gépek dolgoztak.

A bányászat igazi férfimunka. Miből gondolta akkor, hogy bírni fogja a munkát? Hiszen még százhatvan centi magas sincs, és hallottam, hogy világéletében vékonyka asszony volt. A kívülálló nem így képzeli el a bányászokat.

Bizony, volt ott olyan munkahely, ahol komoly erő kellett. A kötélpályánál például, ahol a vagonokat folyamatosan mozgó drótkötelekkel vontatták. Ezeket kellett, ahogy mondták: „csatlózni”, vagyis átakasztani. Kétkaros vaslakattal rögzítettük a vagonokat a drótkötélhez. Ennek a beakasztása elég nehéz volt – az akasztáskor rántott egy nagyot, hát ez nem volt kisasszonymunka! De jól megfizették, és mindig arra a helyre kértem magamat, ahol a legjobb volt a pénz. Mint szakképzett gépkezelő, nő létemre 37 forintot kaptam egy műszakra akkor, amikor a férjem csak 29 forintot. Később aztán ő is elvégezte a tanfolyamot, és a nyugdíjazásáig gépkezelő volt. Én is a bányában maradtam még, amíg csak tudtam, de aztán a gyerekek mellett már nem tudtam vállalni a váltós műszakokat, és eljöttem a bányaüzemtől. Az ötvenes évek vége felé ki is tiltották a nőket a bányából, azután már csak az ércdúsítóban vagy a törőben dolgozhattak.

Később már nem is dolgozott a bányaüzemnél?

Dolgoztam még pár évet a dúsítóban. Ott az itteni bányában kitermelt vasércet dúsították a külföldről behozott nagyobb vastartalmú ércekkel, olyanra, amilyen a kohókba kellett. A portól és a gázoktól beteg lettem, és el kellett jönnöm onnan is. Szerencsére a bizonyítványom jó papír volt, máshol is szívesen alkalmaztak vele: például évekig a vízműveknél voltam gépkezelő. A bányaüzemtől végül mégsem szabadultam, nyugdíjasként újra visszakerültem dolgozni, de már csak a Fürdőbe.

Nem gondolkodott még rajta, hogy mi lett volna, ha annak idején az édesapja megengedi, hogy tovább tanuljon? Akkor milyen lett volna az élete?

Biztosan könnyebb életem lett volna. Mások, akik eljutottak felsőbb iskolába, irodai munkát kaptak az üzemnél, sőt egyik volt osztálytársam volt évtizedekig az itteni kultúrház igazgatója. De nekem ez jutott. Amikor a bányamúzeum előtt elmegyek, mindig eszembe jut, ha felnézek apámra. Bármikor láthatom az édesapámat, ott áll a múzeum udvarán, őróla mintázta a harmincas években egy szobrász az első világháborús bányászhősök emlékművét. Igazi bányász volt. Bányász volt a férjem is, és mind a két fiam a bányánál kezdett dolgozni, aztán elkerültek máshová. A vaskőbánya már megszűnt, vége Rudabányán a vasércbányászatnak. Azt azért nem bánom, hogy a lányaim nem ismerték meg a bányász munkát! Elég abból egy nőnek annyi, amit a kertünk végéből lát: az ott már a régi bánya területe.


A felvételeken:
1. Dengi Ilona
2. A riportalany édesapjáról mintázott szobor
3. Rudabánya madártávlatból

Hozzászólások

@

Küldés